Hát itt van, a kamaszból felnőtté cseperedett Sziget. Beszámolót írni róla sohasem könnyű, még ha most az első esetben mínusz kettedik nappal indította is be a rakétákat.

A Magyar Dal napja ráadásul jó nagy falatra vállalkozott: 80 előadót vonultatott fel egy giga koncertbe sűrítve, déltől este 11-ig.

De ne szaladjunk ennyire előre. Csorogjunk be a K hídnál először, hadd matassák meg a csomagunkat, álljunk kicsit sorba még a Metapay pontoknál. Jelen sorok szerzője az óvintézkedések ellenére sikeresen leégett a hőségriadó karjaiban futandó kötelező körök alatt. A leégés viszont nem lesz egyedül... és igen, ezt már az első pár bódé után láttam. Azért csak kíváncsiságból füleltem egy kicsit a Fesztiválkártyás sornál, hogy ki mennyi pénzt óhajt majd itt elverni. Lekagylózott győztesünk 80ezer forintot töltet a fesztiválkártyájára, és a csuklóján napijegy fityeg... nos, ő valószínűleg aznap tud élni. Igen, másnap meg alig. Mi pedig majd, nos, ahogy az eklézsia engedi... még jó, hogy a dolog nem is erről szól.

A hőségriadó keveseket riasztott el, és a nap megoldása díját biztos hogy a nagyszínpad fölötti páravonatizé konstelláció vitte el. Ígértek permetkapukat a sétálóutcákra is, de sajnos nem találkoztam eggyel sem. A hűsölés a csápolóknak jár egyelőre, nem a felfedezőknek. Ugyanakkor megjegyezném, hogy az egyik kenyérlángosos mutatta fel a legadaptívabb PR taktikát, amikor is (párakapu helyett) slaggal locsolgatta a bódé előtt az üzletet, és bárki egyéb önként jelentkezőt. Szerettük őt nagyon.

A hangulat egyelőre vidéki búcsúkéra emlékeztetett. Most megy még az épülés, szépülés, ácsolás, huzalozás, árukészletfeltöltés. "Józsikám, elér az a cső az Anyám Pitájába?"

Szóval Magyar Dal napja, he? Immár ötödik éve, most a mínusz második napra csúsztatva. 80 előadó, 11 órán keresztül. Egy biztos, ami a nap végére biztosan beleég a színpad előtt álló emberbe, az a technikusok által húzott kondenzcsíkok, ahogy két együttes váltásakor átrendezik a teret.

Ezek a napok kedveskednek a magyaroknak, a Nekünk, elénk tárva mindent, amit szeretünk, válogatás nélkül. Hogy érezzük, hogy fontosak vagyunk, és bár a kis csitri Sziget immár nemzetközileg imádott sztár, de egy nem hivatalos mínusz kettedik napon azért még érezhetjük a sajátunkénak. Ehhez mérten a korosztály is ilyenkor a legvegyesebb, az egy négyzetméterre eső "Nem fogadunk el készpénzt, csak fesztiválkártyát" mondatra meghökkenő emberi lények száma ilyenkor a legmagasabb.

Ah, a koncert. Csak ilyen felfokozott tempóban eshet meg, hogy az ember kiballag egy szociális italozás végett, és mire öt perc múlva visszaér, már le is maradt a Vad Frutikról. Kevés név kaphatott több időt egy számnál többre, ezért a megakoncert inkább egy maratoni rádióadásra emlékeztetett.

De ez tulajdonképpen nem panasz. A kölyök, az anyu és a nagypapa. Az óvónéni, a sofőr és a műkörmöslány. A magas, az alacsony, és a rövidlátó... mind-mind kaptak valamit. Ha az egyik pillanatban mondjuk éppen elunod magad egy performansznál, 5-6 perc sem kell ahhoz, hogy újra olyan jöjjön, akit szeretsz. Olyasvalaki mellett élvezhetted végig a koncerteket, akit amúgy máskor sosem látnál magad mellett csápolni.

Node. Charlie-tól kezdődően a dörgés és a villámlás nem sok jót ígért a belváros felől. Korábban még valami jégesőről is volt szó, szóval érdemes volt pislogni, és kitervelni, hogy ugyan hová menekülsz majd. Geszti Péter utolsó számánál eleredt az eső, és emiatt szegény Supernem előtt lecsökkent jócskán a nézősereg... a pavilonok viszont megteltek kempingszéket cipelő középkorú párokkal.

Ám bánhatták, akik feladták jó kis helyeiket, ugyanis a bátrak jártak jól: néhány tétova pötty után a vihar elkerülte a szigetet, és sárdagonyászás helyett maradhatott a boogie a porban.

Egy valami biztos. Ha az előadók nem bánták, hogy a repertoárjukból csak egyetlenegy húzószámot adhattak elő, akkor a közönség miért panaszkodna?

Néhány igazán fontos momentumra térnék csak ki. Egyrészt Lovasiék nem jöttek, a hivatalos hirdetményekben a közönségtől és az előadóktól is elnézést kértek a hibáért: ez a tény elég sokat forgott közszájon.

A nagy öregek jelenléte a Sziget színpadán valami édes-bús melankóliába burkolta a megjelent tízezreket. Koncz Zsuzsát és Bródy Jánost látni, hallgatni a Sárga rózsát úgy tűnt egyként meg tudta érinteni a ribancrendszámos tiniket, a nagypapákat, a huszonéves geekeket, sőt, még azt a bátor külföldi bagázst is, aki a nagyszínpad körül a nap folyamán nem igazán érezhette közegében magát. Egy újzélandi párocskának meséltem a dal történetéről (üvöltve, és tőszavakban), és utána egyként kerültek elő az öngyújtók magasba.

Ezt a mélységes szeretetteli hangulatot aztán Gerendás Péterrel fojtották le, utána pedig számomra egy kicsit már bekapcsolták a haknifaktort, hiába olyan nevek jöttek mint a Beatrice, és az LGT. Arra emlékeztetett, mikor a kedvenc törzshelyen a pultos már szándékosan olyan hazamenős zenéket rak be, hogy végre be tudjon zárni. És bizonyára előadni nagyobb fun volt, de a jazzesített két Tankcsapda szám sem volt a szám íze szerint. Fiúk, ezt inkább majd újra, csütörtökön. És záródott azokkal, akikkel majd a mai nap kezd: a Csík zenekarral.

Bizony mondom néktek, fesztiválozni biza akkor is jó. A Sziget továbbra sem csak zenei fesztivál. Élményfesztivál. Nem zavarják a suskusok, az üzleti mellékutak, a borsos áru sör (najó... az de.)

Szóval itt lehet eseményeket teremteni, hangulatot alapozni, kimérni mit, hol, hova. De a Sziget nem ettől lesz jó. Tőlem, és tőled lesz az. És már huszadik éve, hogy már csak így megy ez.

Mínusz kettedik nap, roger, out.

FilóSpohie

2012. 08. 06. 12:30