Látni tehát azt, hogy a régi rock-metál-punk-alternatív(sic!) keményebb vonal, ami a gerinc volt éveken (évtizedeken) keresztül, most egy erősen megkérdőjelezhető nulladik nappá satnyul. Metál nap? Ákos mellett? A Sziget leghátsó sarkába eldugott színpadon? Ugyan kérlek. Vérzett a szívem... a szívem kicsi lett és konok, és hiába adták bele a szívüket a meghívott zenekarok, az a kis savanyú íz csak ott maradt. Én kérek elnézést a PMS-szerű nyűgösködésért.

Végignéztem a délutáni napsütésben az uzsonnaidőben fellépni kényszerülő Ignite-ot, a Moonspellt, és tényleg már csak a Hammerfallra oldódtam fel igazán... akkor vontam egy vállat, és rájöttem: mi a búbánatért érezzem rosszul magam? Ezek a srácok eljöttek, joguk van ahhoz, hogy egy tömegnépség rendesen csápoljon, ha már. Hearts on fire. A mellettem a földön bóbiskoló srácok is felébredtek, lehet, nekik is valami hasonló járt a fejükben.

Egy biztos: nem a Szigetre fog jönni, aki azt szeretné, hogy metálvillába merevedjen a keze. Ezzel a bölcs gondolattal indultam tovább, hogy megnézzem, mit is alkotott Ákos a mostani szerzői korszakában.

Egy dolog biztos. Ákos vérprofi zenész, és mindig ezer százalékig komolyan veszi magát, és amit csinál. Ezért lehet az, hogy sosem mosolyog, és őt nem lehet ám csak úgy visszatapsolni. A dalok sorrendjének mindig van valami lehelletfinom metafizikája, a színpadkép és a látványvilág mindig tökéletes, a kulisszák mögött pedig saját munkásságának metaforáit is felhasználja - hisz ez az előadás 2084-be szándékszott repíteni minket, száz évvel 1984 után. Hideg, profi, előkelő, idegen. A dalokat magadévá teheted, de az előadó mindig ott marad a piedesztálon.

Ez most, a nulladik napon sem volt másként. Mivel a Balaton Sound koncertet elmosta/elfújta természet anyánk, az ott lemaradtak most ingyen napijeggyel látogathatták meg a Szigeten lévő koncertet, így hát nem is kell mondanom, hogy extra sokaság előtt léphetett színpadra Ákos.

Bevallom, nem akartam túl közelre menni, és bizony a szememet is el kellett fordítanom néha - bár nem vagyok epilepsziás, de a dekadens fényjátékok agresszivitása bizony már sok volt néha. Az Indiántánc alatti tűzesőnél viszont nem lehetett nem csápolni. A látványvilág tíz pont, bár noha a kezdetekkor viselt fehér keretes szemüvegre kicsit tikkelni kezdett a szemem, de nem tudok belekötni. Na jó. Nem akarok.

Ember vagyok, ezért szubjektíven közelítek a dologhoz. Piszokul profi előadás közepette egyedül éreztem magam a tömegben. Mások nem, ez jól látszott. Az elektronikusra húzott rugónak is megvan a célközönsége, és ők valóban egymás nyakában, sikítozva élvezték a produkciót. Nekem maradt az édes-bús nosztalgia, amikor igazán szerettem Ákost, mint művészt, mint költőt. Most tisztelni tudom, mint showman-t, és mint valakit, aki rajta tartja az ujját a mai idők pulzusán.

Adjon isten jó éjszakát - a szokásos utolsó, búcsúszám. Én is számot vetettem. Adott.

Sziget 2012, nulladik nap, kijelentkezés.

FilóSpohie

2012. 08. 08. 12:36