Menet közben derült ki, hogy ez a taktika nagyon vidámmá teszi az embert. Valahogy így nézhetett ki: mínusz kettes totyogással startoltam a bejárattól, és a kedvenc párafám mellett lekanyarodtam a Fidelio féle összkulturális területre.

A Porondszínházban éppen cirkuszi, akrobatikus blokk ment - világéletemben maximális imádattal csüngtem mindenkin, aki két felaggatott nylonharisnyán is képes lenne felszaladni, lógni, kitartani. A Taurin Cirkusz és a Circolabor artistáit néztem végig, és ami azt illeti, tudtam volna még maradni, de az idő telik, a tett pedig oly' kevés... azért még bebarangoltam a maradék területet, ahol "Free juggling" tábla várja a zsonglőrködésre kíváncsiakat, rengeteg könyv és babzsák az eldőlni kívánókat, de festhetsz vagy golyózhatsz is akár ebben a kissé kieső álomsátortáborban. Igen. Itt is lehetne még maradni, de ha már.

A Sziget Eye monstre építménye mellett (amely nappal óriáskerék, éjszaka kivetítő) szurkoltam egy kicsit az egyik bungee jumpoló lánynak, majd továbbcsorogtam egy másik varázslatos helyre: a Hungarikum faluba. Ilyenkor hátrány kicsit, ha az ember egyedül van, mert bizisten kipróbáltam volna mondjuk, hogy mennyi tehetség szorult belém gólyalábon, de ha már a levegőben derül ki, hogy nem sok, akkor a táskában lévő értékes fényképezőgép, és jópár egyéb dolog bánta volna a kudarcot.
Látni egy rakat felnőttet, ahogy éppen kikukucskál belőlük a kölyök, mindazonáltal nagyon üdítő. Bepattantam kicsit a kétemberes méretű gigantikus fabölcsőbe egy másik lány mellé, az ő haverjai pedig ringattak egy kicsit.
Számolhatatlan jópofaságot találhat minden sarkon a nézelődő, de ezt már megbeszéltük korábban is. Nem csak a zene, az élmény, tudod.

De a zene sem várhat. A Tankcsapda készülődött már a nagyszínpadon, én sem maradhattam. Az a nosztalgikus véglény, aki ki-kidugta a fejét az elmúlt napokban, most felébredt, és étket követelt. És hadd mondjam el előre, én magam sem vagyok teljesen tisztában a saját érzelmeimmel a tegnap este két fő fellépőjével kapcsolatban.

Előre is veszem a Korn-t inkább. A 2005-ös Szigetes fiaskó után sokakban merülhetett fel a kérdés: vajon mi lesz most? Memóriát felfrissítendő: vagy 12 év várakozás előzte meg az akkori érkezésüket, és rengeteg fanatikus rajongó dőlt a képzeletbeli machetéjébe, amikor ötlettelen, ernyedt, hol gitár nélküli, hol tízperces szünetekkel megtűzdelt koncertet adott a várva várt csodazenekar. Sokaknak több év legnagyobb csalódása volt a magyar rajongók közül. Azonban Jonathan Davis-ék most mégsem álcázták magukat rőzseszedő anyókának, hanem teljes mellszélességgel vették birtokba a nagyszínpadot.
Esetükben még a közelmúltbeli elektronikus irány bevonása is kérdéses volt: a rajongók néha jobban szeretik a megszokott dolgokat, mint magát a zenekart, de az én szépen lassan formálódó véleményem végül teljes pozitivitással zárult. Energikus, húzós bulit adott a Korn, elvitte oda az egyszeri tömegembert, ahová szeretett volna jutni, feledtetve ellenérzést, sztereotípiákat. Végre fiúk, végre. Köszi szép'!

Elmondom, mi nekem Lukács Laci, a Tankcsapda frontembere. Laza, profi, szenvedélyes zenész, ötletes szövegíró, egy őszinte fazon, aki ugyanakkor tudja miként kell minden alkalommal a közönség masszájának a G pontjaihoz nyúlni. Az évek során meghonosodott közös játékok, a Tank-csap-da skandálás, mindig jó tirmussal történtek meg - és mindazok, akik a középen lévő elmebeteg pogóból szerettek volna kinnmaradni, és a széléről ugrálni bugrálni egy kicsit, nos ők sem maradtak érintetlenül.

Igazi sikertörténet számomra a debreceni fiúké, hiszen generációkat tereltek a zenének egy olyan territóriuma felé, ahol egyre nehezebb megragadni.
A közelmúlt nagy sokkja volt Cseresznye kiválása. Hiába Lukács a főhős, de a sidekick is nagyon fontos: mi lenne, ha Batman lecserélné Robint mondjuk a Macskanőre? (képregény-univerzum keveredés, tudom, elnézést érte.) Nem mintha azt kívánnám ezzel mondani, hogy az immár fél éve teljes jogú tag, Sidi miatt bármilyen szempontból okunk lehetne panaszra: a srác profi, a színpadot belakja, egyszerűen nem lehet nem nézni.
Mindenesetre valami azért megváltozott. A Tankcsapda az egyedüli magyar fellépő az augusztus 8-13-ig tartó nagyszínpadi blokkban, és tudod, ez érződött most odalenn is. Néhány éve nem történhetett volna meg, hogy nagyobb erőfeszítés nélkül akár csak közel jussak a színpadhoz... most úgy kelhettem át a szellős tömegen, ahogy nem szégyelltem. Az első sorba másik fesztiválon, vagy pár évvel ezelőtt, csupán farzsebbe rejtett búcsúlevéllel mertem volna csak bemenni, most pedig minden akadály nélkül... Érződik vajon, hogy mit kívánok mondani?
A bulira nem lehetett panasz. Megvannak a megfelelő számok, a megfelelő színpadkép, az énekeltetés, ami megfogja az embert, azt' elviszi. Ráadásul olyan lángnyelvek és egyéb látványelemek fűszerezték a show-t, amitől igazán könnyű még inkább bevadulni.

Szóval, gondolkodtam még egy kicsit a Csónakházban az este eseményeiről, miközben mellettem boldog emberek zombis Uno-t játszottak. Szavam sem lehet. Elkötelezett, igazi zenészek passzírozták bele a riffeket az aurámba. A többire boruljon fátyol, és flippergép.

Sziget 2012, második nap, vivát!

FilóSpohie

2012. 08. 10. 14:31