Ember tervez, a nagy föntről figyelő égi szem pedig végez. Ezt már megszokhattam volna. Egy alternatív idősíkon a Timur Lenk polgár- és szigetpukkasztó Patyom Kinn projektjén vettem volna részt, melyet a nosztalgia jegyében tervezett a punkzenekar. A korábbi Sziget fesztiválok utáni nosztalgia, és a jelenlegi helyzetet fricskázó három órás punk-hajóút jó ötletnek tűnt, de végül a korábbi intuíciót követve (és sikeresen összekeverve a helyszíneket és az időpontot), csak-csak a partokon belül maradtam.

És nem tudok hálásabb lenni, hogy végül így történt. Talán már kiderülhetett, hogy a magam részéről sosem utasítom el, ha feszes ritmusokkal teletűzdelt maszkulin zenével kínálják meg a szervezetemet. Ezen nőttem fel, az ilyesmit bármikor fogyasztom. Ám a péntek tizedike épp a másik irányból tett a rabjává, a lágy, ölelő, gyengéden terelgető hangokkal, és a manírok nélkül sugárzó zenészeivel.

The xx. Szimpla név. Youtube-os ismeretségben voltunk csupán, de soha nem érintettek meg a dalaik akkor igazán, általában egy perc után lelőttem a lejátszót. Amit gondoltam: emós, uncsi, nyálas, izzadt tenyerű, középiskolás. Elnézést érte, bánom is, tényleg.
Most megkaptam a magamét. Felkészülve némi lötyögésre, már azon gondolkoztam, hogy a harmadik szám után mivel töltsem ki az időt a Stone Roses-ig. Aztán a színpad közepére került egy gigantikus X (amúgy az egyetlen látványelem a füstgépen kívül, amit a banda az este folyamán használt), és Sophie úgy lett bevarázsolva, hogy észre sem vette azt, hogy mikor történt ez a tett.
A minimalista jelenlét, az egyenfekete ruhák egyfajta alázattal rendelték magukat a zene alá. Romy Madley Croft fiús, furcsa arca egyre szebb, és átszellemültebb lett, a koncert pedig valamiért egy áhítatos ünnepre kezdett hasonlítani, visszafogott celebráló papjaival.
A füstgép munkássága mindeddig egyik koncerten sem volt ennyire helyénvaló. Elringattak, megtiszteltek, elvarázsoltak - és nem harsongó, kihívó szövegekkel, sem a konzervatóriumban tanult bonyolult szólókkal, vagy extrémül viselkedő frontemberrel. Egyszerűen önmagukkal.

Ebben az áldott állapotban muszáj volt tennem még egy kis sétát a körút felé... majd Stone Rosesra mint jó kislány, időben visszaérek. Gondoltam én.
Nos, nem jutottam tovább az A38 színpadnál. Egy vörös ruhába bújt, életvidám díva, ennivaló portugál akcentussal beszélt angolul. Előtte ugyan kisebb tömeg, de az elvarázsoltság különböző fokait megint tisztán láttam a különböző arcokon. Aztán rájöttem hol vagyok: Bebel Gilberto áll előttem, P. barátom által imádva tisztelt karizmatikus hölgyemény, a modernkori bossa nova hithű brazil papnője, Nézzük mi lesz a dologból, gondoltam, elvégre bármikor elhussanhatok vissza, a Nagyszínpadhoz.

Természetesen ottragadtam. Itthon kétszer is meg kellett néznem: létezik, hogy ez a nő tényleg 1966-ban született? Tessék elképzelni a vidám nőiesség megtestesítőjét, akinek finom hangja egyszerre juttatja eszedbe az anyát, és a szeretőt. Bebel flörtölt, játszott, táncolt a közönséggel, valami elképesztő szeretettel forgatta ki a világukat, hogy aztán a saját, ezerszínű univerzumával helyettesítse. Csak a legszőrösszívűbbek nem szerettek bele ott, és azonnal.

A koncert végén duplán megajándékozottnak éreztem magam, és csak barangoltam az éjszakai tömegben... de úgy tűnt a kölcsön kapott brazil tűz nem akart kialudni. Dobok szólaltak meg mögöttem, NAGYON sok dob, és egy csapat fehérbe öltözött ember tűnt fel. A csordogálók mind megálltak, és - leteszem a nagyesküt, ez is mágia - a lábak teljesen maguktól vették fel a ritmust. Már délután is találkoztam velük, de akkor valahová rohanva valahogy nem szippantott be a hangulat.
A pólókon a Bateria X szó szerepelt, ma első dolgom volt őket megkeresni, de csupán a wikipédia általános magyarázatát találtam. A bateria Brazíliában ütős, és ritmushangszerekkel felszerelt zenekar, kísérnek capoeriát és szambát egyaránt.
Ó, ember, micsoda végjáték. A Sziget lakosságának örömfaktora ismét a magasba röppent. Csak ajánlani tudom mindenkinek: nem az alkohol, nem a többi vicces holmi... ez az igazi elreptetős téma.

Sziget 2012, harmadik nap, hajnalig táncolás. Maradtam tisztelettel.

FilóSpohie

2012. 08. 11. 13:47