Szofikám, mintha elfáradtál volna egy kicsit... - mondták tegnap - Olyan lapos beszámolót írtál, hogy még. Igen, köszönöm a kedves szavakat, tisztában is voltam vele. Egy hét a Szigeten, bizony alaposan kivesz belőled, főleg ha lelkesen dokumentálsz, minden éjszaka hazautazol, hogy aztán másnap újra ott sasszézz a tömegben. Kivesz, mondom, de talán már világos, hogy szentül hiszem: bizony hozzá is tesz. Egy nap egészségügyi szünetet azonban mindenkinek javaslok, aki nem rendelkezik egy nyugvóponttal, sátorral odakinn. Rám is rámfért az az extra, összesen 12 óra alvás, amit végülis prezentálni tudtam.

Szóval itt a vége, fuss el véle - avagy sántikálj, botladozz, álmatagon botorkálj, és/vagy amit ki bírsz magadból préselni, kedves Szigetjáró barátom. Ha azt hinnéd, az utolsó napra leült a hangulat, bizony tévednél. Sőt. A húzónevek mint LMFAO, The Killers, Yonderboi és Groan Bregovic gondoskodtak arról, hogy a még nyári szünetüket töltő diákhordákat ne érdekelje a hétfői macskajaj.
Ilyenkor tényleg kicsit elszabadulnak az indulatok, itt-ott nem voltam egészen büszke rá, hogy némelyek, és én is "emberi lény" közös kategóriába vagyunk kénytelenek tartozni.

Eljutni A-ból B-be még sosem volt ilyen nehéz ügy, és most fordult elő először, hogy nem tudtam teljesen normális képeket készíteni közelről, mert a testi épségemet előbbre valónak tartoztam. Hermész, kurírok atyja, bocsáss meg nekem (ellenben a kivetítős fotók meglehetősen jól sikerültek, tessék majd lecsekkolni őket odalent)!

Szóval. LMFAO. Nincs hálásabb közönsége egyetlen zenekarnak sem annyira, mint az adott év húzószámát prezentálónak, amit aztán a világ minden táján kívülről fújnak. Felvillantak előttem a Blood Hound Gang, a T.a.t.u, a Green Day (kiknek később vagy sikerült fennmaradni az első hajó által keltett popularitás hullámokon, vagy nem), és pontosan tudtam, hogy itt nem a zene minőségén fog múlni, hogy milyen szájízzel vonulnak haza az emberek. Az előzetes híresztelések kis aggodalomra adtak okot, tekintve hogy frontemberileg felére fogyatkozott LMFAO-val találkozhattunk. Nálam a látványos és szexi szórakoztató tartalom megkapta a kilencest, mégis, a srácok egyértelműen élvezhetőbbek az ütős, megmarketingelt klippekkel, mint élőben, a színpadon.
A közönséget mindenesetre nem zavarta. Bár ők nem nekik örültek, nem velük, vagy miattuk: hanem mert a Party Rock Anthem és az I'm Sexy and I know it 2012 könnyűzenei esszenciája, bélyege, vagy ami tetszik. Kívüről fújod, mert a tied, mert ez teszi kettőezertizenkettőt kettőezertizenkettővé. (Összehasonlításképpen, 10 évvel ezelőtt Avril Lavigne és a Complicated, hm?)

A legdurvább tömegen keresztül kellett elnavigálni a Világzenei színpadhoz, mert úgy döntöttem, hogy Goran Bregović balkáni kavalkádját választom a The Killers másfajta profizmusával szemben. Úristen, hogy mennyire nem bántam meg! Az ember immár 62 éves, és továbbra is zseniális. Sőt. Soha még nem láttam ennyi örömet egy előadó arcán, mint Brego-t, látva a szeme előtt megőrülő sokaságot. "If you don't go crazy, you are not normal!" kommentálta vigyorogva, mielőtt belevitte volna a megjelentek szervezetébe a fúvós-gitáros talpfájdító mesteri muzsikát.
Az első taktusoknál egy kósza, de erős zápor sem volt képes elkergetni a tömeget, akik aztán egyként párállták ki a nedvességet a felhevülő testekből. A képek közül ajánlom a stage-divingosokat, de volt hirtelen felindulásból elkövetett vonatozás, és egy svéd srác a koncert végén négykézláb kereste a cipőit. Szóval el lehet képzelni ezt az elementáris zárómomentumot, ugye? A tegnap megfogadott "bizisten' többet nem táncolok" fogadalmamat hat másodperc alatt megszegtem, és aztán piszok boldog voltam tőle.

Nos, így van ez. Egy heti zeneinjekció által a szervezetembe fecskendezett élményekkel andalogtam még egy kicsit, Müller Péter Sziámi performanszával kívánva zárni a 2012-es évet. Korábban mindig meghatározó búcsúesemény volt ezen részt venni, most csupán max. kétszáz ember ingott-táncolt, igen, ők is a régi motorosok voltak. Mondjuk hiába próbáltam valami furcsa szájízzel távozni, nem sikerült. Ez a Sziget már valóban nem az a Sziget, a körülmények, az árak, és a hetijegyesek is 100%-ig kívánnivalót nem hagyóan európaiak, a Kárpát medencés, huszadik százados lázadásnak már csak egy-egy prófétája található itt-ott.
De, dacára a sok nosztalgikus felhangú megjegyzésemnek, én egyáltalán nem bánom, hogy a Sziget ilyen, amilyen. Egyetlen országimázs kampány sem képes arra, mint amit ez az egy hét képvisel, itt a harmadik kerületben.

Az egész fesztivál esszenciájának lényegét egy szőke hajú lány fogalmazta meg, akivel teljesen véletlenül keveredtünk egymás mellé, de előbb még elmesélnék valamit.

Egy külkerületi panelrengetegben, egy blokkházra többszáz ember jut. Ők leggyakrabban a kapuban, vagy a liftben találkoznak össze, hiába laknak egymástól légvonalban is maximum 30 méterre. Ám egyszer, egy langyos nyári délutánon elment az áram. Félbeszakadt a Zorró vagy a Dallas, mentés nélkül lépett ki a Diablo 1, a mikróban melegített kávé biza hideg maradt. Akkor pedig érdekes kis csoda történt. Megteltek a tíz emelet ablakai, erkélyei emberekkel, akik beszélgetni kezdtek.

A Szigeten az a jó, hogy itt szóba állunk egymással - mondja tehát Zsuzsi, igen-igen fáradtan, de gyönyörű mosollyal. Úristen, hát persze.
Tessék, hölgyek és urak, ez a Sziget. Ez nem elvehető, mert nem (csak) a szervezők és a fellépők teszik oda, hanem mi magunk.
Ha nem hiszed, jövőre járj te is utána.

Sziget élményfaktor sorozat, vétel, vége.

FilóSpohie

2012. 08. 13. 18:52