A svéd legenda megalakult, egy szakadt kisbuszban körbeturnézta a világot, 20-40 embernek játszott, majd feloszlott. Ehhez lábjegyzetben hozzátartozik, hogy közvetlenül a feloszlás előtt, The Shape Of Punk To Come címmel egy olyan monstrumot szabadított a világra, ami az elkövetkező években önálló életre kelt, majd keltett megannyi zenekart és inspirált rengeteg létezőt, a Metallicatól a Museon át a Foo Fightersig. Rockzenei körökben talán csak a korai Black Sabbathra hivatkoznak többen manapság, ha legfőbb hatásaik kerülnek szóba. Ennek oka, hogy a rendkívül intelligensen megfogalmazott mondanivaló alá úgy pakolták a zenei stíluselemeket, ahogy én főzésnél a hozzávalókat. Ami akad, az megy bele. Így egyik percben joviális punk, a következőben már döbbenetes jazz szól, majd jön egy kattant metál téma, megbolondítva egy csipet elektronikával. Közben az egész valami megfoghatatlan módon egységes marad, minden a helyén van, és mindenből annyi, amennyi kell.

Az idei reunion tényére sokan fújnak, mondván, a brigád saját antikapitalista elveit köpi szemen azzal, hogy fellépnek hatalmasra duzzadt rajongótáboruk előtt, vélhetőleg jó pénzért. Én ezt nem értem, mégis miért reklamálnék? Mert láthattam a kedvenc zenekaromat a kedvenc klubomban?

Ahogy a negyedórás ambient intrót követően emblematikus lemezük címadó dalával elkezdődött életem talán legszebb másfél órája, egyből világossá vált, hogy itt egy jó koncertnél többről lesz szó. A hírhedt labanc halvérűséget megcáfolva az egész terem mozgásnak indult és egyként énekelt a tornádóként pörgő Dennisel. Nem volt sok sallang a dalok mellett, de ha hozzánk szólt, érdemes volt odafigyelni, hisz őszinte, impulzív, humoros és tartalmas volt minden mondat. Csúcspontot nem tudnék kiemelni, ha mégis muszáj, akkor az univerzális himnusszá avanzsált New Noise után felcsendülő, záró Tannhäuser / Derivè által okozott katarzist említeném. Vagy a Rather Be Dead - Coup D'état kettőst a nem kevésbé zseniális Songs To Fan The Flame Of Discontent albumról. Esetleg a gyilkos The Deadly Rhythm improvizatív betétekkel tarkított verzióját. Vagy a koncert bármelyik másik percét. Harminc év után, másfél órára otthon voltam. Üvöltöttem a boldogságtól, ahogy a többi ezer ember is. Nekem ezek után senki ne mondja, hogy a zene csak rágógumi.

(A képek nem a helyszínen készültek.)

Ricsko

2012. 10. 02. 18:33