Egy számot kaptunk az Aréna ruhatárában, de kettőt kellett fizetnünk. „Helytakarékosság miatt rakjuk így – tudtuk meg a ruhatáros hölgytől – tizenkét ezren leszünk ma este”. Fél óra várakozás, küzdőtér, lelátók tömve. A két nagy monitoron reklámok, szponzorok képei vibrálnak. A színpad mögötti hatalmas függönyön egyszer csak írógép-stílusú szöveg: tíz pontból álló megállapodás a vendégek és a művészek között. Egymás után pörögnek az oldalak. Kilenc mondat a közönségnek, egy a zenészeknek. Ilyenek, hogy ha jó zenei megoldással találkozunk, nyugodtan fejezzük ki tetszésünket, a bakikat nézzük el, és humoros pillanatként emlékezzünk rá később, a koncert után hazafelé menet Presser dalt dúdolgassunk… a művész pedig legjobb tudása szerint helytáll. Elsőre nagy ováció a közönségtől. Nevetés, taps, hujjogatás. Aztán újra lemegy a tíz pont. Aztán még egyszer, aztán már nem is figyeljük, mert semmi más nem történik. Még egy kis várakozás.

Elsötétül a hatalmas kapszulabelső. Megszólal a „Jól van” refrénű dal, de a színpad közelében állva sehol sem látjuk, hol vannak az előadók. Hátrafordulva, lábujjhegyre állva, nyakunkat nyújtogatva sikerül megtalálnunk a hang forrását; a keverőpult mögött felállított miniszínpadon áll a Fool Moon és Pici bácsi. A dal végén hatalmas ováció, majd pedig újra sötétség. Lassan áttöri a homályt egy fényoszlop, mely a nagy színpadra irányul. Harmonika dallamok ívelnek át a nagy téren, aztán újabbak csatlakoznak hozzá. Szabó Tamás szájharmonikás alakja látszik a fényben, közben csattognak a fotógépek, és a vakuk villanásakor már Presser is feltűnik a zongora mellett. Ő is herflizik. A rövid intró után pedig beül a nagy fekete piano mögé, és már szól is az Angyalok és emberek lemezről A celofán-nap és papír-hold. A színpad is megtelik időközben. Az egész koncert alatt folyamatosan változik a kép, hol csak Presser, hol néhány másik zenész, hol pedig egész nagyzenekar játszik. A gitárt bűvöli Sipeki Zoltán, a dobokon varázsol Borlai Gergő, a szintetizátoros és énekes szerepét Kovax (Presser elnevezésével a Torok) tölti be, vokálozik Voga Viktória és Szirtes Edina (Mókus), utóbbi hegedűjét is kézbe veszi olykor, a basszusgitárt Papesch Péter fogja, Elek István szaxizik, Hámori János trombitál; hol hátul, hol elöl ott a Fool Moon vokálegyüttes (Czutor Ignác, Molnár Gábror, Rácz Gergő, Wodala Barnabás, Németh Miklós); jobb szélen az Amadinda segít be az ütőkkel (Rácz Zoltán, Váczi Zoltán, Holló Aurél, Bojtos Károly); vendégszerepel Falusi Mariann, Rúzsa Magdi, Mihály Tamás, és tiszteletét teszi egy szám erejéig Ladányi Andrea is, aki tánc-mozgásával teszi varázslatosabbá a koncertet.

Egy komoly koncertet, ami mégis tele van meglepetésekkel és vidámsággal. A zenészekből árad a jókedv, a humor, az önkifejezés felsőfokú művelése, ám az alázat és a másik felé való figyelem ugyanúgy jellemző. Presser talán a legvisszafogottabb közülük. Tipikusan „Pici bácsis”, kicsit esetlen, hosszasan válogatott szavaival fűzi befejezetlen mondatait, mégis mindannyian értjük, amit mondani akar. Köszöni a sok szeretetet, a visszajelzést, a tiszteletet, hogy ennyien itt vagyunk, hogy becsüljük művészetéért, eddigi életművéért. Röviden végigmegyünk a történeten, az Omegától az LGT-ig, a színházig és a musicalekig. Egy rövidebb szünet töri csak meg a koncertet, amikor nincs a színpadon egy zenész sem, mégis remek a rendező, Novák Péter megoldása; két szám reggae-s verzióját láthatjuk-hallhatjuk ugyanis addig kivetítve a házfalnyi függönyön és a monitorokon. Színes ruhákban, bohóckodva zenélnek önfeledten mindannyian, s mire vége a „klipnek”, már újra ott a csapat előttünk. A zene pedig csak él, halad a megírt útján, és míg a rengeteg zenész csukott, vagy éppen nyitott szemmel és szájjal lüktet a dallamokkal, van egy ember közöttük, aki csak ül, keze a billentyűket simogatja, és sötét szemüvege mögül figyeli a fiatalokat, akik a szerzeményeinek adnak életet. Ő pedig csupán megfigyel, néha kicsit segít, és persze belebrummog, ha kell. Egy végtelenül szerény művészt tisztelhetünk benne. Vastaps. Kimegy, visszajön, majd közli, hogy a koreográfia szerint még háromszor kéne kimennie, és visszajönnie, így már nem is megy ki, a többi számot egymás után játssza a zongoráján. Aztán feláll, meghajol, integet, imára kulcsolja kezét, meghajol, ezt legalább hússzor, és csak azután megy ki. Végül még egyszer kijön megköszönni a nagy tapsvihart, és mutatja, hogy ő búcsúzik, már nem jön ki többször. És kisétál, eltűnik a göndör fürtös haj, a szemüveg és a szakáll.

Megjegyzés: 1 dal című CD-t kaptunk kifelé menet ajándékba, melyen a Te majd kézen fogsz és hazavezetsz nóta van megörökítve. Füzetke néven megjelent néhányoldalas kiadványt vehettünk a koncert előtt és után, melyben sok érdekes információt tudhatunk meg Presserről és az 1 koncertről.

stanley

2009. 01. 25.