Vegytiszta rock and roll-t és ehhez “gyárilag” járó, a végletekig lepárolt életérzést kapunk, azt, amit vártunk, reméltünk, óhajtottunk. A banda 50-en túl is bebizonyítja, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. A tagok állóképessége és teherbírása elképesztő, Angus – a szokott módon – folyamatos mozgásban és önkívületben végig a színpadon van, immár több mint 30 éve. Láthattuk a szokásos sztriptízt, megcsodálhattuk Angus új, míves, AC/DC emblémás alsóját, láttuk az ismert színpadon fetrengést, háton és fej fölött gitározást, sok kilométernyi rohanást, több emelet magasba emelkedést a látványos színpadi emelőszerkezet segítségével, egykezes, profi, virtuóz játékot és excentrikus, szavak nélküli dialógust a szeretett hangszerrel és a közönséggel. Végig metszően forró, extatikus jelenlét jellemezte a budapesti koncertet is.
Brian Johnson teherbírása sem hétköznapi: a védjeggyé vált, híres, torzított torokhang egy-egy nóta alatt ugyan elveszett a gitárok (túl)hangosítása miatt, de mit sem számított, hiszen az ember hallotta és kiegészítette magában így is. A többiek - összekovácsolódott csapatjátékosként, megbízható kősziklákként - teszik a dolgukat, tolják a ’DC szekerét, pontosabban: fűtik a Rock and roll vonat mozdonyát aggyal, szívvel, vérrel. Az új lemez néhány dala mellett olyan időtálló, soha meg nem unható klasszikusok hangzottak el, mint a Hells bells, a Thunderstruck, a Shoot the trill, a Back in black, a Whole Lotta Rosie, a For those about the rock (We salute you), stb. Brian az első számnál kiszalad a kifutóra, köszönti a magyar közönséget és elnézést kér, hogy nem beszéli a nyelvet. Koncert közben, áthajolva a biztonságiak felett, kezet fog néhány szerencsés rajongóval, akik a színpad előtt lehetnek.

A színpadtechnika nagyvonalú, nem túlbonyolított, a régi koncertekről már ismert elemekkel: a háttérben, a színpad közepén az új album szimbóluma, a Rock’n’ roll train mozdonya látszik, majd a Whola Lotta Rosie alatt régi, kedves ismerősként megjelenik a mozdonyra félig ráterpeszkedve a hatalmas idomokkal rendelkező, felfújt guminő is, ágyúk kapják telibe a közönséget a For those about the rock… alatt, melyek tetemes füstöt okádnak ki magukból, a Hells bells kezdetekor a szintén már ismert, hatalmas ércharang ereszkedik alá, kötelén Brian csüng, no és persze tüzek is gyulladnak itt-ott, színpadon, szemekben, szívekben… A közönség egy részének fején a jól ismert, világító AC/DC ördögszarvak, melyek az egy-egy nóta utáni sötétben vörösen izzó szentjánosbogarakként parázslanak, amerre a szem ellát. A középen elhelyezett nagy kivetítő jóvoltából szerencsére az emeleten ülő, álló tömeg is jól látja a lényeget.

Kőkemény, dögös, klasszikus zenei alapokon nyugvó, kozmetika nélküli rock: ez az, amiért a bandát már több mint 30 éve nem unjuk meg szeretni, csodálni és rajongani érte. Akinek erre nem mozdul meg a belsejében valami (de legalábbis a lába!), az tényleg menjen, és hallgasson valami előre gyártott, műanyag, hamisan tátogó konzervzenét!
ÁMEN!

RZS

2009. 03. 26.