Rózsaszín póló, rózsaszín cipő, fekete nadrág. Divatosan vágott frizura. Egy trendi huszonéves srác álruhájában lép színpadra. Mindig más, de mindig ugyanő. Hol gimnazista fiú, hol szakállas parasztember, hol csavargó hobo, hol divatos ficsúr. Ő: Lajkó Félix.

A Csabai Kolbászfesztivál népe zsibong, röhögcsél, kolbászt eszik és pálinkát kortyol. Félix Brasnyó Antal kíséretében kijön a színpadra és játszik. Az első után a másodikat, aztán a harmadikat. A közönség egyre csendesedik. Pedig nagy a sportcsarnok, több ezren is elférnek benne. Egyre több fej merevedik be a színpad irányába. Egyre több ember kuporodik a színpad elébe. Ketten együtt irigylésre méltó szimbiózist alkotnak. Hosszú utazás veszi kezdetét, ahol Félix a nem létező határokat feszegetve, ám biztos kézzel vezeti közönségét hegyeken és erdőkön át, rétek, források és felhők között vándorolva. Félixet nem érdekli a közönség. Nem érdekli senki és semmi a Zenén kívül. Ez a haja szálától a lába ujjáig süt belőle. Ő és a Zene: egy. Ugyanígy, ilyen pózoktól mentesen, ilyen révült mámorban játszana egy néptelen síkságon is – édesmindegy számára, hogy egy new york-i koncertteremben, Pesten, Békéscsabán vagy a palicsi erdő madarai előtt lép fel. Kategorizálhatatlan és lenyűgöző. Aki egyszer hallotta, nem feledi. A fiú, akit eltanácsoltak a zeneiskolából – akárcsak Attilánkat Szegedről – egyedülálló dolgot művel. Az ősi, kollektív mélyből, vagyis önmagából bányász elő olyan archetipikus tartalmakat, melyek tolmácsolásában a zene őselemeiként új, egységes szubsztanciát alkotnak. Organikus, mégis mesterien cizellált remekművek szállnak ki ujjai alól, mini szimfóniaként töltve meg a teret.
Másfél óra után befejezi. Ahogy jött, úgy távozik. Távozna. De a közönség felébredt és nem engedi. Egyszerűen kiállt ide egy fiú, kinyitott és eléjük hajított egy drágakövekkel dugig tömött ékszerdobozt. És a fiú menni készül. Ezt nem hagyhatják: tapsolnak, ujjonganak, zeng a fütty és az ováció. Megbabonázta őket, és még a legelvetemültebb diskurálók is megérzik: úgy mellékesen kaptak valami nagyon igazit. Valamit, ami nem másolható, nem utánozható, egyszeri és megismételhetetlen. Valamit, ami zsigeri és sírnivalóan univerzális, mégis nagyon magyar.
Félix visszabattyog. Hatszor.
- Köszönöm – dörmögi. A színpad mellett a felesége és a kislánya álldogál. A kislányt a sokadik tapsvihar közepette behozza magával, mindketten meghajolnak.
Én sírok.
Talán mert annyira jó most minden.
Sírnivalóan jó.

RZS

2009. 11. 03.