Nem lenne meglepő, ha bárki azt gondolná, hogy ez az előadó második, nehezen megszületett albuma, de ez bizony tévedés. Ez már a (viszonylag) könnyen világra jött hatodik lemez. Emlékeztetőként, és hogy mindenki el tudja képzelni az előző album sikereit, tudnunk kell, hogy a „White Ladder" hétszeres platinalemez lett az Egyesült Királyságban, hiszen több mint 2,2 millió példányban kelt el. Sőt, több mint 100 héten keresztül a Top 40-es listán tartózkodott. Írországban rögtön a megjelenése után 175 hétig volt a listán, és minden idők legtöbb példányszámban eladott nem válogatás albuma. Minden bizonnyal, a „White Ladder" hihetetlen sikere a lemez előkészületeiben keresendő.

Itt egy lemez, mely sok meghiúsult, a szakma felé tett próbálkozás után végül otthon készült el. Készítőjét nyilvánvalóan nem a siker learatása vezérelte. Egy album, mely bensőséges, de valószínűtlen körülmények között készült el, mely őszinteségével és egyszerűségével meghódította az egész világot. Amerikában eddig 2 millió példánya kelt el, és Davidet Grammyre jelölték a „Az év felfedezettje" kategóriában továbbá jelölést kapott Ivor Novello és Q díjakra is, a „Babylon" című kislemezért.

Eddig meg is volnánk. Most pedig lássuk díjnyertes csapatunkat: elsőként David Gray, majd dalszerző, és mindenféle hangszerek játékában jeleskedő társa Clune; továbbá a stúdiók nagy művésze: Iestyn Polson. Persze ne feledkezzünk meg az Iht stúdiójáról, a Clapham stúdióról (arról a 18 négyzetméterről) sem, ahol elkészítették a legszuperebb lemezt. Az albumot megszakításokkal 2001 tavasza és ez év augusztusa között vették fel, közbeiktatva 2001 őszén egy turnét. A munka gyümölcse, az új lemez nyilvánvalóan túlszárnyal minden várakozást. Nyilvánvaló, hogy Gray sikere nem véletlen, hiszen rendkívüli tehetség, sőt mi több, napjaink zenei életének egyik meghatározó előadóművésze és dalszerzője.

Már a legelső dal, a „Dead In The Water" nyilvánvalóvá teszi, hogy David távol áll attól, hogy a pénzben kifejezhető sikert hajszolja. „Ennek a dalnak a szövege egy reggel született meg, és úgy éreztem, mintha a régi énem tört volna elő." - meséli David. „Nem voltam benne biztos, hogy nem tör-e a felszínre a régi személyiségem. Kicsit erőteljesebbek voltak a szavak. Örültem neki, de mégis bizonytalan voltam. Így rögtön a legelejétől kezdve érezhető, hogy ez más, mint a „White Ladder", amiben volt valami könnyedség."

Mire az utolsó számhoz, a „The Other Side" -hoz érünk (nem tudom, hogy használhatom-e azt a szót, hogy „remekmű", de mi másnak nevezhetném…) az is nyilvánvalóvá válik, hogy ez egy nagyon komoly album. Ha őszintén szereted a zenét és az életet, akkor nem fogsz csalódni, ami nem azt jelenti, hogy nem ér meglepetés.

„A 'White Ladder' hatalmas sikere után a következő lemez készítése során azért nehezedett rám egy kis nyomás lelkileg." - mondja David. „Általában nem túl jó mások elvárásaihoz hasonlítgatni magadat. Úgyhogy ezúttal az volt a feladatom, hogy függetlenítsem magam mindettől, és hogy olyan dalokat írjak és vegyek fel, amik kifejezik, hogy mit érzek és gondolok itt és most.

Amikor nekiálltunk a felvételeknek volt egy csomó kész dal, amit még régebben írtam. Nagyon fontos daloknak tartottam őket. Mégis alig állta ki egy-kettő a próbát. Amint elkészült néhány új dal, olyan színt és izgalmat vittek a felvételekbe, amit a régi dalok nélkülöztek. Egy egészen rövid ideig egy új dal teljesen mentes az olyan maszlagoktól, mint hogy 'rendkívüli jelentőségű' vagy hogy 'jól eladható'. Amikor először énekelsz el egy dalt, akkor még ártatlanul teszed ezt, és ez az a pillanat, amit meg kell ragadni. Remek, amikor ez megtörténik, de persze mint minden, ez sem mindig jön össze. Egészen a keverési munkák kezdetéig írtam új dalokat, és például a 'The Other Side'-al csak néhány nappal a felvételek vége előtt készültem el.

Nem volt idő húzni-halasztani a dolgokat. Megírtam a szöveget és néhány óra alatt fel is vettük az egész dalt. Számomra a felvételek legfontosabb részei azok az ösztönös, tudatalatti pillanatok. Nem varázsütésre jönnek ezek a pillanatok, inkább a kemény munka mellékzöngéjeként. Ha meg kellene határoznom az album fő témáját, akkor azt hiszem, hogy a veszteség az. Ahogyan azt a cím is sugallja, még a legsötétebb, legreménytelenebb pillanatokban is ott az élet reménye, élénksége. Valami olyasmi ez, mintha a szívszorító élmény valahogyan hozzájuttatna valamiféle könnyedséghez. Úgy érezheted, hogy minden baromság messze van tőled. Megérted az életet, az embereket, és hogy mit lehet kihozni az egészből.

Az egész mozgatórugója az, hogy az emberek meghalnak és nem jönnek vissza, de újra és újra előbukkan velük kapcsolatban valami, a legváratlanabb pillanatokban; és ezzel a helyzettel nagyon nehéz megbékélni. Én csak teszem, amit tennem kell. Nem döntöm el, hogy most ebbe az irányba kellene terelnem az életemet, hanem magától történnek a dolgok. A számok, amik már megvoltak nem tűntek igaznak, nem volt valódi mélységük. Hirtelen úgy éreztem, hogy nem arról szólnak, amit most átélek, pedig én azt szerettem volna kifejezni, hogy most hogyan érzek."

Tehát, ez a lemez egy klasszikus, kreatív paradoxon, egy életigenlő lemez, mely az elmúlásból meríti erejét. Azt sem lehet mondani, hogy könnyed pillanatok tömkelegében dúskál. Míg a „White Ladder" hangvételétől eltér, megtartotta annak egyszerű hangzását és szerkezetét. Ez részben annak is köszönhető, hogy egy olyan stúdióban készültek a felvételek, ami nagyon otthonos hangulatú. „Nagyon vicces volt egy ilyen kicsiny stúdióban dolgozni." -mondja David. „Korlátokat is szab. Például, nem lehet oda bevinni egy zongorát, úgyhogy digitálisan kell megoldani. Viszont mindegyik dilis hangszer amit odavittünk, szerephez jutott, például egy cimbalom a 'Be Mine'-ban, egy játék zongora a 'Last Boat To America'-ban, egy melodica a 'Kangaroo"-ban, és mindenféle fura régi szintik és billentyűsök.

Egyszer kitaláltuk, hogy bérelünk egy steel bandhez való dobot, és majd mi játszunk rajta. De ez csak egy nagy fémhordó horpadásokkal. Legalább húszra van szükség ahhoz, hogy normális hangzást csiholj ki belőlük. Egy dobbal ismételgetni ugyanazt, iszonyúan hangzott, förtelmes volt. Úgyhogy azt a napot teljesen el is pocsékoltuk ezzel. Ez az album sokkal nagyszabásúbb, és mélyebbnek hangzik, mint a 'White Ladder'. Ezúttal legalább volt néhány normális mikrofonunk, és rendesen fel tudtuk venni a dob szólamokat. Magasabb színvonalon készült, de mégis olyan közvetlennek tűnik. Úgy éreztük, hogy ez tükrözi legjobban a gondolatainkat. Én nem akarok mániákusan egy szuper tiszta hangzású stúdióalbumot csinálni. Nekem tetszik ez a házi felvételekre emlékeztető minőség. Ott folytattuk, ahol a 'White Ladder'-rel befejeztük. Ha megszabadulsz a szorongásaidtól, akkor ugyanaz a jól megszokott dolog lesz újra, ilyen egyszerű." Kivéve azokat a bizonyos dobokat.

Ami egy karrier újabb lépése lehetett volna, valami egészen különlegessé nőtte ki magát. Egy példa nélküli mestermű. Egy lemez változásról, veszteségről, egy lemez, ami nem nevezhető az előző album egyenes következményének. Egy lemez, mely milliós hallgatóságnak készült, de át van itatva intimitással, egy lemez, mely a saját törvényszerűségei szerint íródott és épült fel.

« bezár