A januári holtszezon után beindult az élet a zeneiparban, jönnek a tőle furcsa mód javarészt független zenei tehetségkutató tévéműsorok is, mifelénk annyi lesz belőlük, mint korábban egyetlen évben sem. A következő hetekben jókat nevethetünk az önjelölt bohócokon, aztán izgulhatunk, kik maradnak legtovább állva az egyes döntőkben, mintha az olyan fontos volna. A tévécsatornáknak persze az a jó, ha szavazunk is, ennek érdekében majd mindent elkövetnek. Nemsokára megint lesz legalább tucatnyi új sztárunk. A műsorkészítőknek felesleges szajkózni, hogy nincs szükség rájuk. Őket hidegen hagyja, hogy futószalagon gyártott termékeik csak ideig-óráig adhatók el. Nem tudatosítják, hogy tökéletes hangú énekesek helyett tehetséges előadókra van szükség. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Lovasi András és Lukács László, a magyar zenei élet elmúlt húsz évének legnagyobbjai már a válogató során kiesnének. A zeneipar sok sebből vérzik, a piac telített. Közben kialakult egy rossz szokás. A tévéműsorokból kikerülteknek hirtelen rengeteg fellépésük lesz, és mellékvágányra szorítják a régieket, az elismerteket, ami abszurditás, hiszen saját dalaik nincsenek. Mire elkészülnek, őket is leváltják az újak, a szintén átdolgozásokkal hódítók. Persze odakinn, a piacon azért nem rossz a helyzet, amiről írok, az a felszín, igaz, a vezető média kizárólag erről tudósít. Ha jó zenére, eredeti előadókra vágyunk, megtaláljuk őket, akár élőben, kisebb helyszíneken, klubokban, akár a rádióban, interneten. Szerencsére őket nem rontja el a média, ők nem sztárok, hanem örömzenészek, úgy állnak hozzá a dolgokhoz, hogy ebből képtelenség megélni, hobbiként űzik. A tehetségkutatók felfedezettjeit az egekbe emeljük, a zsűri elhiteti velük, hogy ők a legjobbak, színpadra születtek, de a következő, egyre gyakrabban érkező sorozatokkal pár kivételtől eltekintve elfelejtődnek, s részükről nehéz elfogadni, hogy a csillogás helyére a közöny lép. Az elárusítóból lett csillag nem ül vissza a pénztárgép mögé, így születnek a munkanélküli sztárok meg a celebek. Ha mindezt nem tudják feldolgozni – miért tudnák, erre senki sem készíti fel őket –, jönnek a problémák, a depresszió, gyakran a kábítószer is. Ez azonban már nem érdekli a médiát, pontosabban csak akkor, ha nagy a baj. Itt tartunk 2012 februárjában. (Új Szó)

Puha József

2012. 02. 10. 17:57