A dalfesztivált tulajdonképpen könnyedén kiiktathatnám az életemből. Elég volna bő egy hétre elvonulni, és magamra zárni az ajtót. Mire előjönnék, úgysem emlékezne a rendezvényre a kutya sem. A zeneipar és a fesztivál között már régen szinte semmilyen kapcsolat nincs, még a győztesre is csak két-háromnapos nemzetközi hírnév vár. A versenynek az volna a legfontosabb feladata, hogy slágerekkel gazdagítsa – minimum – kontinensünk popkultúráját. Egy kezemen megszámolható, az elmúlt tíz év termése közül hány dalt tűztek műsorukra ideig-óráig a meghatározó rádióállomások. A résztvevők csak odahaza rúgnak labdába. És ott sem mindig.

De erről nem a zenei szerkesztők tehetnek. Szombaton döbbentem rá arra, hogy egy régóta hangoztatott álláspontom korántsem áll szilárd alapon. Gyakran mondogatom, hogy a siker médiafüggő, ha egy dalt a rádió unos-untalan sugároz, az előbb-utóbb sláger lesz, a minőségtől függetlenül. Nincs igazam! Az idei giccsparádé felhozatalának többségéből így sem lenne sláger. A szerzemények „java” jellegtelen, sőt egyenesen idegesítő. Öngyilkosság volna a zenei szerkesztőktől, ha például az agyondicsért, ötödik helyen végzett albán produkciót műsorra tűznék. Egy dal nem attól jó, ha az előadó összes tehetségét belezsúfolják, s az a háromperces produkció közben kétszer elélvez és háromszor meghal. Ha a szóban forgó zeneszámot valamelyik rádió leadná, a hallgatók fejvesztve tekernének más állomásra.

A fesztiválon azért kedvencekre is leltem: az orosz vénasszonyokra. Nagy kár, hogy csak a második helyet szerezték meg, jó lett volna, ha – minek nevezzem – a megagagyi antidaluk diadalmaskodik. Írhattam volna a legtalálóbb szerzemény győzelméről, és nevethetnék. Ez elmaradt, és inkább sírni volna kedvem. Egy külföldi kommentátor szavai hallatán a bicska is kinyílt a zsebemben. „A szimpátiaszavazással nincs gond, a valóságshow-k is szimpátiaalapon működnek” – mondta. Pont ez a legnagyobb baj, hogy a dalverseny, ahol elvileg tehetségek és nem magamutogató médiabohócok szerepelnek, a valóságshow-k szintéjre süllyedt. Bármilyen produkcióval álljon is elő, mondjuk, a görög résztvevő, Ciprustól garantált a maximális pontszám, és fordítva is. Első lépésben ezen kellene változtatni.

Hadd javítsam ki magam! A magyar nemzeti döntő előtt hangoztattam, hogy a Compact Discót kell kijuttatni Azerbajdzsánba. Tévedtem. A Sound of Our Hearts című zeneszám túl jó volt ebbe a közegbe, talán a Király testvérek vagy Heincz Gábor dala jobban érvényesült volna. A zenekar biztosan csalódott – jogosan, hiszen az egyik legjobb produkciót nyújtotta –, bár a fiúk többször elmondták, hogy a helyezés másodlagos, nekik sokkal fontosabb, hogy a fesztivál által nagyobb sebességre kapcsoljon nemzetközi karrierjük. Úgy legyen! A rendezvényről egyébként mindent elárul, hogy az Egyesült Királyság, amely a kezdetek óta uralja Európa könnyűzenéjét, a hetvenhat éves Engelbert Humperdinckkel közvetlenül a Compact Disco mögött az utolsó előtti helyen végzett. Hiába, arrafelé már évek óta nem veszik komolyan a versenyt, a két-háromnapos hírnevet meghagyják másoknak. Nesze semmi, fogd meg jól! Miután találnak egy balféket, aki rábólint a részvételre, a többi nem érdekli őket. Nem is értem, az öregember miért vállalta!? Lefizették? Vagy szenilis volna?

Na, most már abbahagyom, nincs kedvem többet írni, pedig még jönne belőlem a panaszáradat. De ez a giccsparádé még ennyit sem érdemel. Jó volna, ha jövőre már el tudnék szó nélkül menni mellette. (Új Szó)

Puha József

2012. 05. 28. 21:45