November 3., reggel. Egy egész éjszakás nyugtalan forgolódás után Dolores hangja ébreszt: „Hope you’ll never grow old...” - azt álmodtam, hogy Cranberries koncerten voltam. Furcsa volt. De mi ez az erős, sípoló hang, amit a fülemben hallok? Talán mégis igaz volt? Miközben felkelek, emlékképek rohannak meg.

November 2. Köd. Még csak este 6 óra van, de a színpad már megközelíthetetlen, és a következő 2 órában a tömeg csak egyre nő.

8 után alig pár perccel megjelenik a színpadon a Cranberries, és a koncert első számaként felcsendült az Analyse, amiben Dolores arra kér minket, hogy ne analizáljunk. Én most mégis megteszem. A vékony, törékeny alkatú Dolores egzotikus mozgásával betöltötte a színpadot, kristálytisztán csengő hangjával uralta a tömeget, mind a 22 számon át. A kis csarnokba bezsúfolt tömeg egy emberként őrjöngött a Zombie-ra.

De valami mégis hiányzott. Mintha egy fal állt volna a közönség és az együttes közé, nem engedve őket igazán egybeolvadni. Hiányoztak azok a számok, amik ugyan kevésbé ismertek, mégis erősebb érzelmi töltetűek. Mint pl. a Shattered, vagy a Disappointment, vagy az Empty. És ott volt még valami, ami nem hagyott nyugodni. Chocolate Brown. A szám előtt Dolores megállt. Konzultált a fiúkkal, majd provokatívan a tömeghez fordult, és megkérdezte: „Chocolate Brown? Mit szóltok hozzá, mehet?” Mindenki tudta, hogy csere volt. Csak azt nem tudtuk, hogy mi lett lecserélve. De tegnap az interneten beleakadtam a tervezett számlistába. Nagy megdöbbenésemre az Empty-t találtam a Chocolate Brown helyén. Tehát igazam volt. Valamiért nem akarták megmutatni nekünk ezt a nagyon mély, belsőséges oldalukat. A tudat, hogy nem érezték jól magukat itt, csak megerősödött bennem, mikor megtudtam, hogy állítólag még a koncert után továbbrepültek.

Mégis, ha visszagondolok arra az estére, nincs bennem csalódottság. Mert felemelő volt érezni a koncert erejét.

Becker Ágnes

Simon Péter

2002. 11. 05.