Lehet, hogy a Quimby koncerteknek pont ez manapság a vonzereje: ritkán van. Nem szeretném most boncolgatni az okokat, lényeg, hogy korábbi cikkekből már mindenki betéve ismeri Kiss Tibor elmúlt éveit, a Szigetes problémákat és még ki tudja mit. Lényeg a lényeg, hogy a Pecsában történt fellépés egyszerűen tökéletes volt.

Előzenekarként a First Session tevékenykedett, amolyan dnb, acid jazz stílusban. Igényes muzsika nem vitás, kár, hogy a hangszerek fele a technika segítségével és láthatatlan zenészek kíséretében volt hallható (playback). Sokan írták a First első, debütáló lemezének megjelenésekor, hogy hatalmas űrt sikerült ezzel az anyaggal és formációval betölteni a honi zenei palettán. Én ezt személy szerint enyhe túlzásnak tartom. A zenekarból egyetlen egy ember figurájával nem sikerült megbarátkoznom (igaz, nem csak nekem), az pedig a szövegért felelős MC volt, akinek az egész lényét nem éreztem odaillőnek. Ellenben maga a zene egészen kiváló és igényes volt.

Hosszú, hosszú idő után végre a Pecsa színpadának parkettjére lépett a magyar alterrock élet gyöngyszeme, az itthon egyedülálló Quimby. Óriási hatással vannak az emberekre. A frontemberi pozíció továbbra is a színpad jobb szélén, a kongák mögött helyet foglaló Varga Livius, illetve a lányok kedvence, Kiss Tibi kezében volt. Livius könnyed átvezető szövegeivel, gyakori versidézeteivel még színesebbé tette az amúgy is ezernyi szivárvány látványhoz mérhető eseményt. Kiss Tibi egy kicsit fáradtnak tűnt, igaz, ő sosem arról volt híres, hogy minden egyes lendületesebb dalnál beugorjon a közönség soraiba.

Érezhető volt, hogy a csapat zászlóshajója az 1999-ben napvilágot látott Ékszerelmére album, erről a korongról hallhattuk a legtöbb számot. De milyen számokat! Sorolni felesleges, mindenki ismeri ezt a 11 darab frenetikus művet tartalmazó korongot. Természetesen az esemény aktualitását adó Káosz Amigoszról is gyakran hangoztak el felvételek, amelyek tovább követik az elmúlt lemezek törekvéseit, igaz, talán egy kicsit nyersebb formában.

Továbbra is megcsodálhattuk, és örömmel fogyaszthattuk a 200 Ft-os sört, illetve az echte magyar zsíros kenyeret a büfékben. Nem éreztem az újkori Tankcsapdás hangulatot, miszerint boldog boldogtalan kijön egy ilyen rendezvényre, nem láttam divatdiktátorokat vagy 14 éves gyerkőcöket, legalábbis nem kirívóan sokat. Rengeteget dobott a közérzetemen, hogy nem volt a klasszikus értelemben véve teltház, nem fuldoklottak az emberek a szűk folyósokon, könnyedén és gyorsan lehetett közlekedni bárhol. Nem rezzent meg minden alkalommal a cipőm a basszus gitár a-mollja után, ami a Tank koncert esetében előjött. Fergeteges buli volt.

Simon Péter

2002. 12. 30.