Idén már a „szigetlakó státuszba” léptem feljebb a a társadalmi ranglétrán, több ezer külföldivel és magyarral egyaránt. Életünk megváltozott, elfeledtünk szinte mindent, ami a Duna másik odalán történt. Megismertük a másikat, pöstit és vidékit, szerbet és szomáliait. És persze egy kicsit a saját higéniával kapcsolatos tűréshatárunkat. Az utolsó napra már a legtöbben a mezitlábas közlekedést választottuk. Elfogyott a tiszta zoknyi.

Kevesebb lopás, nagyobb biztonság, 1 fáról leesett fiú kisebb zúzódásai, és töménytelen mennyiségű számadat jellemezte a Szigetet. Fejlődött a szolgáltatások színvonala, bár ez a 600 tojtoj még mindig igen csak kevés. Egy 1-est még elé rakhatnának a szervezők. Kutak vannak, olajat nem, vízet kisebb fennakadásokkal egész nap nyújtottak. A büfék árai továbbra is a földön járnak, mi pedig nem kerülünk a földre 5 sör után se, ugyanis a kis ászunk lebutított.

Rekordok dőltek meg, de hely hiányában mindenki lapozza fel jövőre a Rekordok Könyvét, és csodák csodája egy ismert magyar mobilcég logója fog ránk visszaköszönni.

Túl sok a zenéből. 500 koncertet fizikailag nem lehet megtekintenni, de élvezni sem. Sokat mondok, ha 30 eseményre eljutottam a fellépők közül szigorúan válogatva, és 3-4 dal után már vihettem is a sátorfámat több kilométerrel arréb. Ennyit nem túráztam egész nyáron, mint itt a Szigeten, még szerencse, hogy a színházdombot leszámítva sík volt a terep.

Jövőre is lesz, miért ne lenne, csak persze még fejlettebb szolgáltatás szempontból, és talán már valós házasságot is köthetünk az anyakönyvezető előtt álldogálva. Keresztelőről nem szól a fáma. Ugyanis a mese vége. Jövőre augusztus elején viszont újra szitkozódnak majd a HÉV-vel közlekedők: már megint Sziget van…

Simon Péter

2003. 08. 08.