Meg nem tudom mondani, hányadik Doors válogatás kerül a kezembe és bár minden dalukat kívülről ismerem, mégis úgy hallgatom ezeket a felvételeket, mintha valami újdonság lenne. A miértre nincs magyarázat, illetve nagyon sok. Most is mint mindig, egyszerűen döbbenet, ahogy a CD indító Riders On The Storm esőcseppjei legördülnek valahol. Aztán megszólal a hang, a szinte csak seprűző dob, a billentyűk csilingelése és az ember k.o. A 17 felvétel a lehagyottakkal felcserélhető, egy következő válogatáson minden bizonnyal meg is történik ez az aktus, de az sem számít. Csak az, hogy ez a zene örök, él ebben az elfuserált világban, ami azonnal megszűnik létezni, amint a Light My Fire orgona szólója beindul. De ugyanígy említhetem a Strange Days, az Unknown Soldier, a Touch Me varázsát. Kit érdekel ma már, hogy melyik Doors lemezt húzta le a korabeli kritika, melyiket magasztalta, az idő bebizonyította, hogy pillanatnyilag lehet okoskodni, de az igazi klasszikusok túlélik a kritikust. A régmúlt recenziói nélkül kéretik végig hallgatni ez a több, mint egyórás álom, utána sajnos fájdalmas lesz az ébredés.

Jónap Tamás

2000. 10. 19.