2004-ben azt mondta, hogy a fesztiválok számát illetően a csúcson vagyunk, a következő években egyre kevesebb lesz belőlük, csak a legrégebbiek és legszínvonalasabbak maradnak fenn. Jövendölése nem igazolódott be. Vagy fogalmazzak egyértelműbben: ismerősöm hatalmasat tévedett. Számuk folyamatosan nő. Akárcsak a sikerük. Európa-szerte egymást érik a rendezvények, a környéken is egyre több van belőlük, a kínálat mégsem tudja fedezni a keresletet, legalábbis Nyugat-Európában nem, és azt sem tudni, mekkora a valódi kereslet. A fesztiválok mára a nyár szerves részévé váltak, ugyanúgy, mint mondjuk a last minute utak. Szerintem várható, hogy a jövőben „kinövik az évszakot”, kitolódnak, és tavasztól őszig válogathatunk majd közülük.

Idén nem egész két óra leforgása alatt kelt el a 135 ezer belépőjegy kontinensünk egyik legnagyobb szabadtéri rendezvényére, a dél-angliai Glastonbury Fesztiválra, miközben a becslések szerint csak a belépők kibocsátása napján legalább háromszor ennyien terveztek jegyet vásárolni. 2003-ban tizennyolc óra alatt fogytak el a belépők, 2000-ben viszont még a fesztivál kezdete előtti napon is lehetett rá jegyet venni. Ebből kiindulva elmondható, hogy a fellendülés az ezredforduló után indult. Akkor, amikor a zenei életben a kilencvenes évek legvégén bekövetkezett pozitív változások kezdték meghozni az első gyümölcseiket. A kilencvenes évtizedben az élő zene, s vele együtt a rock a perifériára sodródott, a piacot a mesterségesen verbuvált, sok esetben énekelni sem tudó, tátogó, szexi lányok és sármos szépfiúk alkotta popformációk uralták. Csillaguk közvetlenül az ezredforduló előtt kezdett hanyatlani, s velük párhuzamosan – szép lassan ugyan – az élő zene ismét előtérbe került. Több zenei szakember a fesztiválok népszerűségét az utóbbi megerősödésével magyarázza. Lehet, hogy a nyugat-európai rendezvények sikere valóban ebben gyökeredzik, abban viszont biztos vagyok, hogy a környéken más oldalról kell megközelíteni a témát. A nyugat-európai fiatalok zenei kultúrája fejlettebb, a zene jobban hozzátartozik a mindennapjaikhoz, mint a környékbeli átlagfiatalnak. (Néhányan a korábbi pangást, pontosabban a fesztiválok iránti kisebb érdeklődést összefüggésbe hozzák a dániai Roskilde Fesztiválon 2000-ben történt tragédiával, amely során a tömeg kilenc embert taposott halálra a Pearl Jam koncertjén, de én úgy látom, ennek semmilyen elrettentő hatása nem volt, még Dániában sem.)

Ha megkérdezném a Sziget Fesztivál látogatóit, vajon mi vonzotta ki őket, meggyőződésem, hogy a többségük nem a zenei felhozatalt nevezné meg elsőként. Pedig ez is a zenére épül, és a közönség színpadról színpadra, sátorról sátorra járva tombol a menő és a rétegstílusokra. Közben egy része azt sem tudja, ki zenél a színpadon. Itt jól érzik magukat, de ha az adott együttesnek önálló fellépése volna, mondjuk egy klubban vagy akár stadionban, eszükbe sem jutna jegyet váltani rá. A közelmúltban egy magyar együttes frontembere elmondta, hogy ilyentájt évente legalább húsz koncertjük van különböző fesztiválokon (és motorostalálkozókon, falunapokon), az év többi részében pedig csak klubfellépések. Igaz, azok – elmondása szerint – sokkal jobb hangulatúak, hiszen ott rajongók gyűlnek össze, és az ilyen nyári rendezvények közönsége rendkívül homogén, amely – ahogy én is megjegyeztem, ő is kiemelte – sok esetben nem is tudja, éppen ki játszik. A bevételt azonban ezek hozzák. A vázoltakból adódó csalóka kép ellenére a fesztiválok a zeneipar egyik megmentői, az illegális kereskedelmet (cédémásolást, internetes letöltéseket) egyre jobban megsínylő (magyar) előadóknak, zenekaroknak az ilyen és hasonló rendezvények úgy kellenek, mint egy falat kenyér. A legstabilabb pénzszerzési lehetőséggé léptek elő.

A Sziget Fesztivál óriási népszerűségét azért sem lehet kizárólag vagy főleg a zenével magyarázni, mert nemzetközi kínálata látszólag nem a magyarországi közízlést tükrözi. A lemezeladási adatokból kiindulva még a Nagyszínpad fő fellépőinek többsége (az ideiek közül például Manu Chao, a The Chemical Brothers, a The Killers, a Nine Inch Nails vagy a Tool) sem rendelkezik számottevő magyar rajongótáborral, legalábbis az albumaik nem érnek el említésre méltó eladási példányszámot a magyar piacon. A Sziget kínálata a rádiós ízlést sem követi, nem túlzás, egy-két kivételtől eltekintve piros betűs ünnep, ha az itt fellépők felbukkannak a magyarországi rádiók műsoraiban. A látogatók egy része épp azért vált jegyet, mert itt végre (többé-kevésbé) igényes zenét kap, olyat, amit az év során egyetlen fórum sem biztosít számára. Hogy ők hányan lehetnek – nem tudni, de biztos több ezren. Ez szűrhető le a Világzenei Nagyszínpad koncertjeiből is, napról napra hatalmas tömeg verődik össze a helyszínen, és számtalan érdeklődő a fellépőkkel együtt énekli a dalokat, holott az itt koncertezők szerzeményei még a fehér hollónál is ritkábbak a magyar kereskedelmi rádiókban. Az nyilvánvaló, hogy az ellaposodott, igénytelen magyarországi rádiózás nem az egyetlen fórum a zene közvetítésére, de a legfontosabb. Ha valóban van egy jelentős réteg Magyarországon is, amely az igényes zenére és a rétegstílusokra vevő – márpedig a Sziget is azt mutatja, hogy van –, elfogadhatatlan a rádiók zenei hozzáállása, és érthetetlen, miért nem tűzik műsorra ezeket az előadókat, együtteseket, hiszen ez is szép hallgatottságot hozna, arról nem is beszélve, hogy az adó, amely felvállalná őket, kitűnhetne a szürke, egyhangú átlagból. (A közszolgálati Petőfi már részben belátta ezt.) A rádióknak nemcsak tinglitanglit kellene sugározniuk, hanem be kellene mutatniuk a másik, az igényes oldalt is.
A leírtak ellenére továbbra is kizártnak tartom, hogy a zene volna a legfontosabb húzóprogram a Sziget Fesztivál kínálatában. Nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy egy környékbeli fiatalt vagy már csak lélekben fiatalt mi csalogatja ki a Szigetre és a hasonló rendezvényekre. A zenén kívül bizonyára az egyéb programok, a buli, a sátorozás öröme is nagy súllyal esik latba. A fesztiválok növekvő sikerében meghatározó lehet továbbá a megváltozott jellegük és a róluk terjedő egyre pozitívabb általános kép – amíg öt-tíz éve még a hippis jelleg ugrott be elsőként a laikusokban a fesztivál szó hallatán, mára ez módosult. A programok az emberek legkülönbözőbb csoportjait szólítják meg, és a rendezvények többsége egyre tisztább, kényelmesebb, biztonságosabb, évről évre élhetőbb.

A szakemberek eltérően látják a fesztiválok jövőjét. „Ugyanolyan zenei divat ez is, mint a többi. Nézzük meg, hol vannak azok a szuper klubok, amelyek olyan népszerűek voltak tíz éve! Sehol, időközben megszűntek! Most trendi, ha az ember elmegy egy fesztiválra, és a menő gitárzenekar koncertje során bőrig ázik az esőben. Hogy ez így marad-e a jövőben is, azt majd meglátjuk. Én kétlem” – nyilatkozta a brit Paul Stokes. Én viszont biztos vagyok abban, hogy a fesztiválok jelentősége a következő években tovább nő.

Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem a cirka negyedóra alatt, amíg innen, a félreeső helyről figyeltem a Sziget Fesztivál történéseit. Ennyi elég is a háttérről, a személyi számítógépemet elrakom, és indulok tovább. De vajon merre vegyem az irányt? Annyi az érdekes program! Klónoztatnom kéne magam. A kiinduló dolgot, a tudósítást pedig majd megírom később. (Új Szó, Szalon)

Puha József

2007. 09. 04.