A szakma szerint a rádiózásban már nem lehet újat kitalálni, ezért – jobb híján – a régi ötleteket kell újrahasznosítani. Ha világviszonylatban vizsgáljuk a témát, a megállapítás többé-kevésbé fedi a valóságot. Ha viszont kelet-közép-európai megközelítésből nézzük, messze nincs így. Általában jót nevetek a környékbeli (főleg) kereskedelmi rádiós „szakembereken”, amikor szegényes bizonyítványukat magyarázzák, bár a legtöbb esetben inkább sírnom kellene.

Magyarország kereskedelmi rádiózása egy időre megrekedt, valahol a felnőtté válás küszöbén, azóta pedig folyamatosan laposodik el, és minden jel arra utal, hogy a tendencia egyhamar nem áll meg. Sajnálom azokat a hallgatókat, akik ezekből tájékozódnak napjaink könnyűzenéjéről. És kinyílik a bicska a zsebemben, amikor egyesek valódi változatosságról beszélnek, miközben pár száz dalt sugároznak körbe-körbe. Amit beszerkesztenek – érhetetlen kritériumok alapján –, azt kénytelenek vagyunk naponta négyszer-ötször meghallgatni, így még a jó zeneszám is rövid időn belül unalmassá válik. A legnagyobb baj azonban nem ez, hanem az alternatívák hiánya. Az összes magyarországi rádióállomás egy tőről fakad, nincs választási lehetőségünk. Egyszerűen ránk erőszakolják magukat. A vázoltakból eredően a hallgatók többsége a saját zenei ízlésével sincs tisztában – nem tudja, mi tetszene neki, hiszen nem találkozhat vele. Az előadók és együttesek egy jelentős csoportja, az úgynevezett igényesebb zenei világot és a rétegstílusokat képviselők képtelenek eljutni a célközönséghez, a legfontosabb csatorna vet eléjük gátat. A rádióállomások zenei kínálata kaotikus, ami javarészt a könnyűzenéhez valóban értő zenei szerkesztők hiányával magyarázható. A két országos rádióállomás felosztotta egymás között a terepet, és ülnek a babérjaikon, mint akik jól végezték a dolgukat. Szerencsére a rádiók egyeduralma az utóbbi időben az internetnek köszönhetően megtört, az érdeklődő a világhálón felfedezheti korunk valódi és sokszínű zenei világát. A legtöbb ember azonban megelégszik azzal, amit kap, és nem keresgél. Szóval hosszasan lehetne ecsetelni a magyar kereskedelmi rádiózás betegségeit, amelyek mellékhatásai a társadalmunkon csapódnak le.

Ebbe a zűrzavaros világba lépett be a közszolgálati Petőfi Rádió, vagyis az MR2-Petőfi Rádió (de nehéz ezt megszokni), amely folyamatosan témát szolgáltat: az illetékesek hónapok óta azon vitáznak, megfelel-e a közszolgálati kritériumoknak. Az ide-oda mutogatásnak semmi értelme, és sehová sem vezet. A válasz pedig nézőpont kérdése. Az állomás alapjában véve semmit sem talált fel, az új arculatához nem volt szüksége hosszas előtanulmányokra. A magyar rádiózás mindössze egy hiányosságára mutat rá a sok közül, játszi könnyedséggel. Olyan kiváló zeneszámokat sugároz, amelyek többségét egyetlenegy rádió sem vállalta fel. Megmutatja, hogy nem csak egyhangú, tinglitangli dalok vannak, feltárja a mai zenei élet igényesebb oldalát, végre alternatívát nyújtva a magyar és nemzetközi zenében egyaránt. Ha a kereskedelmi rádiózás képtelen erre, a közszolgálatinak kutya kötelessége felvállalni – ha ezt vesszük alapul, az MR2-Petőfi Rádió eleget tesz a közszolgálatiságnak. Ugyanezt képviselik az angol közszolgálati BBC zenei csatornái is, bár kétségkívül jóval profibban. Az már képezheti vita tárgyát, hogy ezt miért a régi Petőfi feláldozásával hajtották végre. Új adóként kellett volna elindítani, akkor a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad.

Én örülök az új Petőfinek, de pesszimista vagyok a jövőjével kapcsolatban. Az MR2-Petőfi Rádió ugyanazt a hibát követi el, mint a kereskedelmiek: nem megfelelő számú dalból áll a zenei kínálata, ritkán frissít, és csak vékony szeletet hasít ki az egészből. Magyarán, egy idő után ez is unalmassá válik, nem „egész napos” rádió, műsorai csak egy-két órán át élvezhetőek. Ráadásul nem jó, hogy a nap nagy részében műsorvezető nélkül közvetít. A rétegstílusok felé is közelítenie kellene, hiszen a magyarországi rádiózásból teljesen kiszorult például a blues-, a dzsessz- vagy a világzene. Pedig igény van rá, a Sziget Fesztiválon a Világzenei Nagyszínpad a második leglátogatottabb helyszín, hogy csupán ezzel érveljek. Szóval ennyi nem elég, ennél még az életben maradáshoz is több kell, a magyarországi rádiós helyzet megváltoztatásához pedig sokkal több! Jóval színesebb kínálatra, szöveges műsorokra, egyebek között slágerlista-bemutatásokra van szükség. A lényeg tehát, hogy a szerkesztőség nem rekedhet meg ezen a szinten, és nem dőlhet hátra a mostani állítólagos csodás hallgatottság láttán. Folyamatosan új embereket kell megszólítania, és ez csakis újításokkal hajtható végre. (Kérdés azonban, hogy mekkora az a réteg, amely vevő erre.) Az MR2-Petőfi Rádió jó úton van. De mondom, én pesszimistán látom a jövőjét. Remélem, nem lesz igazam! (Új Szó)

Puha József

2008. 04. 11.