Azt hiszem, sikerült jó hasonlatot találnom. A spárgakrémlevesnek pontosan annyi a jelentősége a gasztronómiában, mint az Eurovíziós Dalfesztiválnak kontinensünk zenei életében. Évek óta egyre ügyesebben csomagolják a semmit, így arról alig esik szó, hogy mi van a körítés mögött.

Belgrád fő célja
„A szerb főváros az eseménnyel vissza akarja szerezni korábbi európai helyét” – több illetékes ezt nyilatkozta. Hogy ez sikerült-e, nem tudom. Mindenesetre Európa figyelme négy napig Belgrádra összpontosult, a város szállodái zsúfolásig megteltek, és a fesztivál belépőjegyeit is pillanatok alatt elkapkodták, az üzérektől is csak az eredeti ár sokszorosáért lehetett beszerezni. A szervezés profi volt – legalábbis amit láttunk. Sok tévécsatorna foglalkozott a fesztivállal a seregszemle előtti napokban. Szinte mindenütt elhangzott, hogy a tehetség helyett a látványra tolódott a hangsúly, meg hogy az egykori Jugoszlávia és Szovjetunió tagállamai majd megint egymásra szavaznak. Az Eurovíziós Dalfesztivál jelenlegi zenei szerepére viszont nem igazán tértek ki.

A fesztivál szerepe
Ha tőlem kérdeznék, milyen szerepe van, egy szóval válaszolnék rá: semmilyen. Hiába a felhajtás, hiába ez Európa legnagyobb zenei megmérettetése, a valóságban már évekkel (évtizedekkel) ezelőtt háttérbe szorult. Évtizedek óta nem adott sztárt a nagyvilágnak, sőt Európának sem. Az elsőt 1956-ban a svájci Luganóban rendezték meg. Való igaz, mindent túlélt, de közben a célját elveszítette. (Ha egyáltalán volt neki valaha.) Jobban belegondolva, nincs olyan előadó, aki teljes egészében a versenynek köszönhetné világ- vagy európai sikerét. A közvéleményben úgy él, hogy az ABBA és Celine Dion a műsor kapcsán tett szert világhírnévre, ez azonban nem fedi a valóságot. A svéd kvartett 1974-ben megnyerte ugyan a seregszemlét a Waterloo című felvétellel, és a győzelem valóban nagy löketet adott neki, csakhogy már előtte is eléggé ismert volt Európa-szerte, így minden bizonnyal nélküle is befutott volna. Ugyanez mondható el a kanadai énekesnőről, aki 1988-ban Svájc képviseletében diadalmaskodott. Ekkor a tengerentúli karrierje már felfutóban volt, ráadásul nálunk csak jóval később, 1998-ban a Titanic című film betétdalával került be az élmezőnybe. A kilencvenes évek elejéig még jelentett valamit a győzelem, de az utóbbi időben szinte semmit sem jelent. Ha a versenyt kizárólag zenei szempontok alapján vizsgáljuk, magyarán: lecsupaszítjuk a körítéstől, kómában lévő csontsovány testet kapunk, amit jobb volna lekapcsolni a gépekről, és szépen elbúcsúztatni, megadva neki a végső tiszteletet, vagy pedig vérátömlesztést kellene végrehajtani rajta. Az elmúlt években ugyan próbálkoztak életmentő műtétekkel, például már nem kötelező anyanyelven énekelni, ám a probléma az alapoknál keresendő.

Ki az a ©erifoviè?
Emlékszik még valaki a tavalyi győztesre? Bevallom, nekem is meg kellett néznem, hogy hívják a szerb hölgyet. Marija ©erifoviè ugyan jól énekelt, de korántsem a legjobban, javarészt Jugoszlávia szétesésének köszönhette sikerét. A Molitva című dala tökéletes példa arra, melyek azok a szerzemények, amelyeket a fesztivál után három nappal – a szerb és a környékbeli rádióadók kivételével – egyetlen európai rádió sem sugároz, ha egyáltalán a három nap alatt hajlandók voltak műsorra tűzni. Az ilyen és hasonló, hetvenes éveket idéző, manapság giccsesnek számító felvételek az ország határait elhagyva életképtelenek. Csakúgy, mint maga ©erifoviè. Az ő hírneve is csak háromnapos volt, ezután hazáján kívül ugyanúgy örök feledésbe merült, ahogy a korábbi győztesek. Legutóbb 1998 győztese, az izraeli Dana International szerzett magának szélesebb körű hírnevet, mondjuk, ötnaposat, ám nem a dalaival, hanem szokványosnak nem mondható magánéletével – a hölgy korábban férfi volt…

A vezető zenei nagyhatalmak
A vezető európai zenepiacok, a seregszemle megalapítói egy ideje már nem veszik komolyan az Eurovíziós Dalfesztivált, lasszóval fogják hozzá a résztvevőket. A befutott, tehetséges zenészek, sőt még a mesterségesen sztárrá váltak is ignorálják, nem hajlandók benevezni, mivel látják, hogy nincsenek mögötte lehetőségek. A négy alapító ország: Anglia, Franciaország, Németország és Spanyolország – automatikusan a döntőbe jutnak – évek óta harmadvonalbeli előadókat indít, ami a helyezésekben is megmutatkozik. Idén a huszonöt döntős közül Spanyolország a 16., Franciaország a 19., Németország a 23. és Anglia az utolsó helyen végzett. Ez mindent elárul a seregszemle jelentőségéről! Kelet-Európa, elsősorban a volt szocialista blokk a dalfesztiválon elért sikereiből kiindulva azt hiszi, hogy egyre fontosabb szerep jut neki a kontinens könnyűzenéjében, a vezető zenepiacok azonban ennek csupán a látszatát keltik, a valóságban gondosan ügyelnek arra, hogy a blokk csak befogadó maradjon, ahol értékesíteni lehet a saját portékát. Anglia például – ha akarná – a legminimálisabb erőfeszítéssel is megnyerhetné a versenyt. De nem akarja, neki ez ugyanis nem fontos. Az Eurovíziós Dalfesztivált meghagyja nekünk, had örüljön a zenei csőcselék, és higgye csak azt, hogy milyen jelentős szereppel bír!

Stíluskavalkád
Idén is széles műfaji skálán mozgott a negyvenhárom résztvevő repertoárja: a rockzenétől a diszkón át az etnikai beütésű szerzeményekig sokféle szám csendült fel. Ennyi stílust nem szabad egy kalap alá venni! Rendben, hogy Európa zenei sokszínűsége jelenik meg általuk, de ez alapjában véve verseny. Itt mégis megtörtént, ezáltal nem a felvételek és előadóik versenyeztek egymással, hanem stílusok – pontosabban „normális esetben” így lett volna, de a seregszemle még ennél is nevetségesebb, a szavazatok szimpátia alapján érkeznek, az interpretálás szinte lényegtelen. Az évek során megszokott szavazási mód tehát nem változott, bár az idén nem volt annyira feltűnő, ám az is lehet, hogy már hozzászoktunk. Szegről-végről most is azok az országok kapták (egymástól) a legtöbb pontot, amelyek így vagy úgy egymás szövetségesei. Ebből eredően a végeredmény még a versenyről sem adott hű képet. Kontinensünk jelenlegi zenei ízléséről eleve nem adhatott, mivel összességében nem ezek adják a közízlést. Voltak ugyan értékes produkciók. A szexi énekesnők által előadott dalok többsége, például Shakira előadásában világslágerré válna. Ám a zenei nagyhatalmak nem engedik, hogy a Keletről érkező „Shakirák” megvessék a lábukat náluk.

Csézy utolsó előtti lett
A magyar indulók közül eddig Friderika érte el a legjobb helyezést, 1994-ben a negyedik pozícióban végzett, a legcsodásabb teljesítményt pedig Rúzsa Magdi nyújtotta. A megasztáros énekesnő tavaly ugyan csak a kilencedik helyen zárt, de minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy ő volt a legjobb, magasan kiemelkedett a mezőnyből. Több, későbbi szakmai szavazás is ezt az eredményt hozta. Idén Csézy nyerte meg a magyarországi válogatót. Úgy tűnt, Belgrádban akár a döntőbe is bejuthat, ám az előadása nem sikerült. Nem jött át a tehetsége, a rossz kiejtéssel előadott angol dala bennem semmilyen nyomot sem hagyott. De „normális körülmények között” még így is döntős lett volna. A közönségben sem hagyott nyomot. Az énekesnő a saját elődöntőjében az utolsó helyen végzett, hat pontot kapott, és összességében csak az öt pontot begyűjtő san marinói versenyzőt tudta megelőzni. El kell fogadnunk, hogy a következő években sincs esélyünk bekerülni a döntőbe, hiszen nekünk nem igazán vannak szövetségeseink… Hacsak valami nagy dologgal elő nem állunk, egy újabb Rúzsa Magdival. Meglepetés, hogy az 1999-es győztes, a svéd Charlotte Perrelli (akkor Charlotte Nilsson néven szerepelt) is csak a szakmai zsűrinek köszönheti a döntőbeli részvételt, az elődöntőjében a 12. helyen végzett. Mint ismert, az elődöntőből egy résztvevőt a zsűri bejuttathat a döntőbe, így a tizedik helyen zárt macedónok kiszorultak onnan.

Újabb háromnapos hírnév
Az Eurovíziós Dalfesztivál sikerét könnyen lemérhetjük, akár már a jövő héten is. Az európai zenei nagyhatalmak piacán a slágerlisták alakulásába az internetes zeneáruházakból letöltött felvételek is beleszámítódnak. Napokon belül megtudhatjuk tehát, hányan töltögették le az egyes dalokat. Tavaly a brit slágerlista hetvenötös mezőnyébe nem került be a győztes szerzemény, csak az ukrán Verka Serduchka (máig nem tudom, nő vagy férfi volt-e az illető) überciki felvétele, a Dancing Lasha Tumbai, s hogy a fesztiválon az ezüstérmes pozícióban végzett, az Európa szégyene. Az idei győztes, az orosz Dima Bilan ma még ünnepel, és ünnepli őt kontinensünk keleti fele, de holnapra elfeledjük. Európa zenei életében labdába sem rúghat. Azt azért ne felejtsük el, hogy magyar vonatkozása is van az orosz fiatalember győzelmének, Edvin Marton hegedült mellette. Jó volt látni a magyar zászlót, bár a közönség nagy része bizonyára nem értette, mit keres ott…

Hogyan tovább?
Nekem szombaton nagy örömet jelentett, ahogyan ennyi nemzet együtt ünnepelt. Csakhogy a fesztivált másképpen kellene realizálni. Nem szabadna a versenyzést erőltetni, mert a seregszemle régen nem arról szól, vagy egy profi, független, mondjuk a tengerentúlról érkező szakemberek alkotta zsűrit is fel kellene állítani, amely részben egyensúlyozhatná az átszavazásokat, és valódi képet adhatna az előadások színvonaláról. De még jobb volna megszüntetni az egészet! Helyette lehetne indítani a helyei zenei tehetségkutató műsorok győzteseinek részvételével egy összeurópai versenyt. Bizonyára jóval színvonalasabb volna! Azt hiszem, ezt az ötletemet le is védetem… (Új Szó)

Puha József

2008. 05. 27.