Még akkor is, ha ez „csak egy szerep”, a Megasztár ugyanis nem hagyományos vetélkedő, esetleg valóságshow, ahová benevez az emberfia, oszt’ vagy nyer valamit, vagy nem. Ez ifjú tehetségeket indít el a pályán, akik azután évekig szórakoztathatnak bennünket, akik gyermekeink példaképei, rajongásuk tárgyai lesznek – eredetileg legalábbis ezt szolgálja. Az már egy más dolog, hogy a célját csupán kis részben, ideig-óráig teljesíti.

A Megasztárba nézőként a döntőknél kapcsolódom be, a műsor válogatója, kabarérésze nem érdekel, az önjelölt sztárbohócok produkciói láttán – amelyeket, gondolom, jobb kedvre derülésünk céljából vetítenek – én nem tudnám magam átadni az önfeledt szórakozásnak. Pár percre azért a negyedik sorozat első adásaiba is belepillantottam, s fogadni mertem volna, hogy a háromtagú zsűri a döntőkre kiegészül. Tudom, hogyan jár a televíziós szakik agya, magyarán: hogyan kell a portékát – ez esetben a zenei tehetségkutató műsort – úgy kínálni, hogy annak jó nagy visszhangja legyen. A zsűri nem volt teljes. Eszenyi Enikő, Fenyő Miklós és Mester Tamás túl jószívűnek, „olyan semmilyennek” bizonyult, hiányzott az a valaki, aki el is adja a terméket, akinek a viselkedése a szenzációéhes bulvárt is beindítja. Gratulálok, Sándor, ön lett a kiválasztott! Ha valaki, ön a tudója annak, hogy a médiában manapság a díszítés a legfontosabb, e nélkül a legérdekesebb műsor sem érdekes. Éppen abból eredően, hogy a szakma a kisujjában van, lepődtem meg a beköpésein, különösen Ambrus Ritának szegezett kérdése verte ki nálam a biztosítékot. Hiszen tudja jól, hogy a tehetség önmagában édeskevés! Nekem az nem magyarázat a viselkedésére, hogy ön lett az új Megasztár díszpontja.

De kezdjük az elején. Csodálkoztam, amikor megláttam Ambrus Ritát a mezőnyben. A kérdést, hogy mit keres ott, nem tettem fel, mert a választ ismerem. Az énekesnő gazdag zenei múlttal rendelkezik: vokálozott a Bergendy Szalonzenekarban, háttérénekesként közreműködött több népszerű albumon, énekelt külföldi mesefilmek betétdalainak magyar változataiban, tévéműsorok főcímdalaiban is hallhattuk, 1996-ban a Ki Mit Tud?-on és 2005-ben az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi döntőjében is elindult, háttéremberként, szerzőként is ismert, s mindezek felett készített két nagylemezt (!) Stefano Favaróval, a motorversenyző Talmácsi Gábor menedzserével, amelyeken a páros javarészt olasz slágereket ad elő magyarul és olaszul – az első szépen fogyott. Rita tehát profi. A valóság azonban korántsem ilyen szép. A leírtak ellenére továbbra sem tud érvényesülni, ebből tisztességesen megélni, így bizonyára az egyetlen kiugrási lehetőséget a Megasztárban látta. Erre önök, tisztelt Sándor, kiejtették! Ahhoz nem fér kétség, hogy a tizenötös mezőny legképzettebb hangú előadójáról van szó. Sándor, ön nyilván nem ismeri Rita előéletét, mert akkor nem kérdezte volna meg tőle (bár ez költői kérdés volt), hol járt eddig. A bicska a zsebemben a bulvárnak táptalajt szolgáló mondata hallatán nyílt ki, amikor pökhendien megjegyezte, hogy aki huszonkilenc éves koráig nem futott be, tovább ne is próbálkozzon. Látszott, az érintett köpni, nyelni nem tudott, legszívesebben odamondta volna, hogy „nekem már két lemezem is megjelent, te bunkó”, de azt mégsem mondhatta, hiszen a Megasztár nem a profik versenye, a részvétel egyik feltétele, hogy akinek albuma van forgalomban, nem indulhat el benne. Ha a nevezés során rá is jöttek a „turpisságra”, Rita valószínűleg azzal védekezett, hogy azokat nem szólóban készítette. Meggyőződésem azonban, hogy nem jöttek rá, és az bizony nagy baj, ha Ambrus Rita neve egy ilyen verseny szerkesztőinek semmit sem mond. Ha valóban így történt, ez az évek óta vallott nézetemet erősíti (ha nem is közvetve), miszerint az ilyen műsorok nem igazán a zeneipar, a kiadók keze alá dolgoznak – leginkább függetlenek attól. Tudja, Sándor – hogyne tudná –, a szórakoztatóiparban baromi nehéz elérni, hogy az első ajtó kinyíljon, amely után kinyílik az összes többi! Valamit „le kell tenni az asztalra”, hogy a férfimagazinok azzal keressék az emberlányát, nosza, vetkőzzön, amitől a lemez végre eladhatóbb termékké válik. A tisztesség a könnyűzenében is egyre kevésbé járható út. Egyébként meg vissza is lehetett volna passzolni a labdát: mesélje már el, Sándor, ön hol tartott huszonkilenc évesen!

Az ilyen versenyek döntősei tehetséges emberek, őket nem kéne zsinórón rángatni, a valóságshow-k szereplőinek szintjére degradálni! Higgye el, Sándor, meglesz nekik a saját bajuk, talán még bánni is fogják, hogy belevágtak! Ha csak valami csoda nem történik, az idei indulók közül két év múlva a könnyűzenei piacon már a legnépszerűbbek sem lesznek eladhatók, tehát az egzisztenciájukat nem oldja meg a műsor, viszont minden szempontból kiszolgáltatottá teszi őket a médiának és a sajtónak. Bunkóság a verseny előtt – s mint kiderült, közvetlenül adás előtt – papírt aláíratni velük, hogy ön kedvére beléjük törölhesse a lábát, és még ennél is nagyobb bunkóság azzal érvelni, hogy mindegyikük aláírta! Volt más választásuk? Ha valamelyikük nem írja alá – ami elképzelhetetlen, mert nekik mindent alá kell írniuk –, akkor őt nem támadja?

A zenei vetélkedők világszerte – a kis piacokon főleg – futószalagon termelik a munkanélküli sztárokat. Ráadásul nehéz azt megemészteni, amikor a csodás hangú elárusító hirtelen a reflektorfényben találja magát, sztárrá emelik, majd, miután elindul a verseny következő szériája, a szemétdombra lökik. Az új évezredben alaposan megváltozott a zenei élet, átalakultak a zenefogyasztási szokásaink. Néhány kivételtől eltekintve világviszonylatban sincsenek olyan előadók, akik huzamosabb ideig az élvonalban maradnak. Két sikeres album után még a felkapott, égbe emelt sztárokra is ráun a közönség. Ha Kovács Kati vagy Zalatnay Sarolta most próbálkozna, ugyanarra a sorsra jutna, mint az első Megasztár győztese, Tóth Vera, akinek harmadik nagylemeze már a kutyának sem kell. Rúzsa Magdit leszámítva nincs olyan megasztáros, akivel a mostani, karácsony előtti magyar lemezpiac számolna, aki nagyobb mennyiséget értékesíthetne az új albumából, jobban belegondolva az év további részében nem is igazán lesz megasztáros lemezújdonság. Ez utóbbi egyértelműen az egy év kihagyásnak tudható be, ha tavaly lett volna a negyedik sorozat, akkor egyik-másik résztvevő most még az eladási listákon tanyázna. Idén igen, de jövőre már nem, bennük, az újonnan feltűnt sztárokban ennyi van. Örülhetünk, ha a mostani szereplők közül, a tízes mezőnyből majd hárman-négyen eladhatók lesznek egy (!) album erejéig. Azt még nem is érintettük, hogy a lemezforgalom folyamatosan csökken az illegális CD-másolás és az internetes zeneletöltés miatt.

Ezek ismeretében nem tudom komolyan venni a Megasztárt, és elítélem önt, Sándor, amiért vérig sértett tisztességes embereket, akik csupán arra vágynak – Rita például évek óta –, hogy elismerjék a tehetségüket, tudásukat, szélesebb körben is felfigyeljenek rájuk, esetleg bekerülhessenek a zenei élvonalba. (Új Szó)

Puha József

2008. 10. 21.