Kazettán kaptam meg ajándékba a Hűséget. Ez Ákos 2000-es albuma. Nagyon megfogott. Egy külön világ, ami kell ahhoz, hogy egy zene átjárja az embert, és valahova mélyre jusson le hallgatás közben. A Hűség ezt megtette, annyira, hogy utána pár hónapon belül beszereztem a srác összes lemezét. A polcomra került a Karcolatok (1993), a Test (1994), az Indiántánc (1995), az Élő dalok (1996), a Beavatás (1997), az Ikon (1998), az Ismerj fel (1999), itt jön az emlegetett Hűség (2000) – ez ugyebár már ott volt előtte is, aztán az Új törvény (2002). A sor itt nem szakad meg, de hozzá kell fűznöm néhány gondolatot, mielőtt folytatom. Rengeteg dalt sorolhatnék fel, amelyek nagyon megérintettek az előbbi korongokról. Szinte az összes szám úgy ahogy van, tetszett, és adott valami pluszt, valami gondolati és érzelmi tartalmat, ami jól esett minden pillanatban, mikor hallgattam. A sokak által egyik legjobbnak tartott Ikon szerintem is Ákos talán legösszetettebb és legjobban sikerült albuma. S akkor még nem említettem közben a Hét parancsszó című Kaszás Attilával közös vers-hang-játékot (2001), mely szintén egy érdekes és nagyon jó kezdeményezés volt. Ehhez kapcsolódik még Ákos néhány verseskötete is, melyek közül hozzám a Szavak és csendek, a Szív, seb, ész és A hűség könyve jutott el. Izgalmas olvasmány mindegyik.

Az Új törvény pedig a Hűséget követő lemez, és itt jön képbe a politika. Az a nyamvadt, rohadt politika, amit szerintem annyira el kéne tartani a zenétől, a művészettől, hogy ne is lássák egymást. Ebbe nyugodtan bele lehet kötni, igen, a nagy költőink is politizáltak, igen, temérdek írás és zene foglalkozott már régen is az aktuális szociális helyzettel, az élettel, melynek mindez szerves része, ugyanakkor tartom, hogy eszközként felhasználni a művészetet egy politikai hovatartozás, meggyőződés hirdetéséhez kábé olyan, mint az újságírónak a nyilvánossá tétel hatalmát alkalmazni egy ismert személy lehúzására, vagy bizonyos művek céltalan és ok nélküli kritizálására. Létrehozták tehát a Terror Házát, amelynek az aláfestő zenéjét Ákos készítette. A borítón is a Terror Háza belső falát fedő fotó díszeleg. Ez önmagában még nem jelent sokat, viszont ezzel egy időben már mindenki tudhatta, hogy Ákos merre húz. Ott mosolyog kedves politikusaink oldalán, részt vesz különböző politikai megmozdulásokon, rendezvényeken. A tisztázás kedvéért hozzáteszem, semmi baj nincs a hovatartozásával, szuverén joga mindenkinek. Az ország közben – az anno háromhoz képest – most csak két részre szakadt, és csupán a politikai hovatartozás tekintetében. Egyre erősebb lett az utálkozás, a gyűlöletszítás, már a fiatalok is erről beszéltek, főleg a választások idején.

Ákos viszont töretlenül haladt előre. Jött az Andante akusztikus koncertsorozat, mellyel együtt egy dupla koncertlemez is napvilágot látott, az Andante (2003). Megérkezett az újabb év. Hogy ne legyen csend, újabb turné jött a képbe, mely Az utolsó hangos dal nevet kapta. Ebből ismét készítettek duplalemezt, melyet már papírtokban bocsátottak közre. Itt már nagyon jól látszott a sok koncertanyagból, multimédiából, szép, beállított megjelenésből és nem utolsó sorban a jegyárakból, hogy Ákos kőkemény üzletember, és semmit nem bíz a véletlenre. Ez önmagában szintén nem baj, viszont nálam ekkor kialakult egy ellentét. Ugyanis ez a teljesen megtervezett, megszervezett és kiszámított struktúra merőben mást mutatott, mint amit a régebbi lemezektől kaptam. A közgazdász jellem odaállt fekete ruhában az egyik partra, míg a másik partról egy őszintén éneklő, érzelmekkel és gondolatokkal, vívódással, bánattal és örömmel teli Ákos nézte a vizet merengve. Valami ehhez hasonlót éreztem már akkor, s ez azóta csak fokozódott. Ekkor jött ugyanis az Andante Extra (2005), melyen hét olyan dal kapott helyet, melyek már nem fértek rá a dupla Andante lemezre, s melyeket közben, hogy színesítsék az Andante turnét, néhány vidéki városban játszottak akusztikus hangzásra áthangszerelve. Ez tehát megint egy „kiadjuk, hogy idén is keressünk valamilyen lemezen” történetnek tűnt. Ez évben nyitotta meg Ákos Andante borpatika nevű "borkulturális zarándokhelyét", és jelentette meg X+1, vagyis tíz plusz egy lemezből álló díszdobozos kiadványát.

Négy év várakozás után 2006-ban vehettük kezünkbe az új stúdióalbumot, mely a Még közelebb címet viseli. Ez a lemez már nagyon erősen más irányt vett az előzőekhez képest. A számokon természetesen érződik Ákos stílusa, viszont a kétértelmű szövegek mögött most már inkább a politikai érzelmek és az indulatok tükröződtek, semmint az elgondolkodtató, mély tartalom, mely csak itt-ott bukkant fel. Ez lett az első lemez, amit már nem tudtam úgy hallgatni, mint azokat az Ákos-albumokat, amelyek még olyan sokat jelentettek. Közben egy kottás album is megjelent. S ezután ismét jött a nagy turnébiznisz, most épp Ákos 40-nek elnevezve, mert meg kell ünnepelni, hogy Ákos elérte a 40 éves kort! Ez egyébként nem volt elég; hogy idén is legyen valami új, és tudjon a sok rajongó a koncertekre (gyűjteni és) menni, most Ákos 40+1 néven fut az új koncertsorozat. Hogy a turnéhoz kapcsolódó 40 című dalt is hallgathassák a fanok, dualdisc formájában kiadták maxiként 2008-ban. Az aktuális, idei tavaszi turnéra mindenképp érdemes ellátogatni, hiszen még CD-t is kapnak (ingyen!) a közönséget alkotók, melyen három dal kapott helyet. A Nem ér semmit a dal és a Persze hajnal van megint koncertfelvétele, és a legújabb Ákos-dal, a Gumicukor. Na ennek a számnak a meghallgatása volt az a pont, mikor eldöntöttem, hogy megírom ezt a cikket. Többet nem is fűzök hozzá.

stanley

2009. 04. 17.