Aki néhány nappal ezelőtt olvasta az Eurovíziós Dalfesztiválról szóló előzetesemet, a bevezető láttán bizonyára azt hiszi, megőrültem. Vagy lefizettek, ezért vettem száznyolcvan fokos fordulatot. Abban ugyanis arról írtam, hogy a rendezvénynek nincs helye korunk zenei palettáján, már jó ideje megérett a megszüntetésre, de az alapos reformokra mindenképpen. Kaptam is negatív kritikát a véleményemre, tucatnyit biztosan. Így hát eldöntöttem, mai összefoglalóm bevezetőjében csak szépet írok. (Sajnálom, hogy ilyen rövidre sikeredett…) Azt írtam le, ami a külső szemlélőnek, a több mint százmillió tévénéző túlnyomó többségének a leginkább szembetűnő. A kulisszák mögött persze más a helyzet: a csicsás csomag ezúttal is olyan termékekkel volt tele, amelyeket az európai zenei élet pillanatok alatt kilök magából. Ha egyáltalán beengedi.

Aki ismer, az tudja rólam, hogy híve vagyok az egyesülő Európának, de ha valamiben nem hiszek, az a zenei összefogás. Most, amikor az iparág egyre nagyobb gondokkal küzd, a kalózkodók, az internetről illegálisan, ingyen zenét letöltők hatalmas anyagi károkat okoznak neki, miközben a piac telített, sosem látott mennyiségű szereplő próbál megélni a könnyűzenéből, akkor az eddigi farkastörvények értelemszerűen tovább erősödnek. Amikor a nyugat-európai piacok foggal-körömmel védik a saját területüket, a volt szocialista blokkból csak maximum a klubszintig engednek be szereplőket, akkor ne az európai zenei összefogást ünnepeljük! Mert az hamis! Igaz, mifelénk bárki megvetheti a lábát, európai, amerikai egyaránt, nálunk nem védenek semmit…

Cinikusnak tartom az alapító nyugati országok hozzáállását a dalfesztiválhoz. Arrafelé – Nagy-Britanniában, Franciaországban, Spanyolországban – annyira degradálták a rendezvényt, hogy lasszóval kell fogni az indulókat, aki valamit már letett az asztalra, az visszautasítja a részvételt. A fesztivált meghagyják nekünk, higgyük csak azt, van beleszólásunk az európai zenei közízlésbe. Az a valóságban viszont csak icipici. Senkinek sem furcsa, hogy a brit résztvevő a huszonöt fős döntő utolsó helyén végzett (nem is volt rossz), közben országa uralja kontinensünk zenei életét?

Ami a leginkább felháborít, az a szavazás módja, hogy a jó szomszédok, ilyen-olyan oknál fogva szövetséges államok kapják egymástól a legtöbb pontot, a produkciók minőségétől függetlenül. Már csak ebből kifolyólag sincs létjogosultsága a rendezvénynek. Az idei győztes, a német Lena Meyer-Landrut korántsem tartozott a legjobbak közé, ha szakmabeliek döntenének, szerintem a vert mezőnyben végzett volna. A május 23-án a 19. életévét betöltött hannoveri énekesnő odahaza már sztár, a győztes Satellite című felvétele öt hétig vezette a hazai kislemezlistát, a My Cassette Player című albuma pedig a múlt héten a német eladási rangsor csúcsára iratkozott fel. Arra viszont nincs sok esélye, hogy a német nyelvterületen kívül is befusson, az biztos, például Oroszországban Dimitrij sosem fog Lenáról mesélni… Abban is biztos vagyok, hogy az indulók közül összeurópai szinten senki sem válik népszerűvé, sőt mi több – ez a legszomorúbb –, az elhangzott dalok nem kerülnek fel az európai slágerlistákra, s nem kapnak helyet az európai rádióállomások kínálatában.

A magamfajta zenerajongó a leírtakat látja a pompa, a hibátlan koreográfiák mögött, ezért nem tud örülni nekik, s könnybe is csak a zeneipar valós helyzete miatt lábad a szeme…

Puha József

2010. 06. 01.