Az ilyen koncertekhez hozzzátartozik a jó látvány is, ami sajnos nem volt toppon. A buli fényeiért felelős ember félválról vette a dolgot, ami összhatásában jelentősen tudja rontani egy buli hangulatát. Ahol ilyen szintű technika áll rendelkezésre, ott elvárható lenne, hogy ne disco fényeket kapjon egy sötét hangulatot képviselő zenekar. A koncert felétől már javult a helyzet.

A Paradise Lost nagy utat tett meg a legsötétebb black/death vonaltól, egészen a Depeche Mode-féle elektro hatásokig, de néhány éve ismét legjobb formájukra találtak rá. A 1995-ös Draconian Times és 1997-es One Second albumokat két gyengébb lemez követte, de aztán ismét visszatértek a jó útra.

Az este egy áramszüneten és az előbb vázolt látványossági kritikán túllépve a zenekar professzionális módon játszott, jók voltak és jól szóltak a használt effektek. A balkezes gitáros, Greg Mackintosh, aki a Paradise Lost hangzásvilágának javát adja diszharmónikus szólóival, dallamaival, ezen az estén is hibátlanul játszott. Nick Holmes énekes a többféle hangfekvéseit elővéve, hol ordított, hol próbált énekelni.

Az új dalok közül a súlyosabbak jól megszólaltak (First Light, I Remain, Frailty), de az új album címadó és egyben első klipes szerzeménye, a Faith Divides Us - Death Unites Us előadásán még van mit élőben csiszolniuk, szerintem.

A koncert magját a legnagyobb PL "slágerek" és az új lemez dalai alkották, a sorrend és a teljesség igénye nélkül:

- Pity The Sadness
- As I Die
- Enchantment
- The Last Time
- One Second
- Say Just Words
- Erased
- No Celebration
- The Enemy
- Requiem
- I Remain
- First Light
- Frailty
- Faith Divides Us - Death Unites Us
- The Rise of Denial

Összefoglalva, ez a koncertjük sokkal komolyabban oda volt téve, mint a tavalyi FEZEN-es buli, ahol gyors beugróként jöttek el. A teltházas sátor hangulata is ezt igazolta vissza.

Gab

2010. 08. 14.