"This is my last resort" - dúdoltam magamban kedvenc soromat a Papa Roach zenekartól, s bár szó sem volt utolsó esélyről, legalább annyira siettem; ismét késésben voltam. A Sétatérre igyekeztem, ahol jó program van kilátásban, hisz' az újság is megírta: Rock a Sétatéren.
Jó kis nézőcsalogató, ki ne lenne kíváncsi a kora esti belvárosi rockzenére. Én is az vagyok, egyre szaporázom lépteim, s beérve az utcába elégedetten nyugtázhatom, jó helyen járok. Égett hússzag csapott meg, bizonyára gyros, beljebb érve pedig fűszeres illóolaj illata terjengett. Átvágtattam a standok között, mondván ráérek a koncert után nézegetni tarisznyát, üveggolyót meg gyertyát, és lehuppantam az első üres műanyagszékre. Végigfutott rajtam, hogy húsz perc múlva biztos el fognak zsibbadni a végtagjaim, így van ez már minden "műanyagszékes" rendezvényen.
A színpadon már szorgosan készülődtek a KÜLÖNJÁRAT tagjai, ki-kiintegetve a velem egy sorban ülő ismerősöknek. Aztán, csak úgy, szó nélkül elkezdik az "első előtti" dalt, amit persze a hangosítóknak szánt instrukciók követnek: ide egy kis basszust, oda picit több éneket kérnek. Rövid üdvözlés a közönségnek, csak hogy mindenki tudja, mire számítson. Szimpatikusak a srácok, ahogy az utolsó simításokat végzik, az énekesnő, Linda pedig ez idő alatt szóval tartja a még csekély számú publikumot. Az első dalra aztán megindulnak a színpad felé az érdeklődők, s megtelnek a sorok.
Érdemes tudni a 2000-ben alakult quartettről, hogy kezdetben középiskolai zenekarnak indultak, ám ezt a titulust a sűrű fellépéseknek köszönhetően mára már bőven kinőtték.
Mivel feldolgozásokat játszanak, jogosan merülhet fel a kérdés, mennyire tudják visszaadnia a már jól ismert dalok sajátos vonásait. Persze átalakítanak egy-két dolgot, de a lényeget szinte mindig sikerül megragadni. Nagyon tetszett például az énekben, hogy majd' minden dal más-más énektechnikát vagy artikulációt követel meg, mire a rosszmájúak tenyerüket dörzsölve gondolhatnák, hogy igen, ebbe lehet a legkönnyebben belebukni, de itt szó sem volt belebukásról; a két Anouk dal tényleg Anouk-os volt, a No speech c. Guano Apes szám refrénje pedig rendre torokból képződött.
Néhányszor viszont arra lettem figyelmes, nincsen teljesen együtt a zenekar, értem ez alatt a helyenként lemaradozó dobot, vagy egy hajszál híján még időben belépő gitárt. Néhol még fejrázást is kiváltott a közönség soraiban ülőkből egy-egy refrén; bevallom, a vége felé már én sem bírtam ki bólogatás nélkül, és nagy meglepetésemre két sorral mögöttem ülő nénik is elégedetten mosolyogtak, arcukon a "Csak így tovább, aranyoskáim!" jóleső mosolyával.
A koncert végén egy - az előzőekben még a "Búm Sákáláká, milyen alak ez a Lala?" refrénű "slágert" üvöltő fiú kért aláírást Lindától, aki persze készségesen eleget tett a kérésnek, majd pár perccel később egy idős néni virágcsokorral a kezében élénken érdeklődött, hogy:
"- Most lesz akkor a Cserháti?" Első megrökönyödésünkből felocsúdva világosítottuk fel, hogy az majd csak a jövő héten lesz, mire a néni kedvesen mosolygott, és egy elnyújtott "Jaaaa"-val nyugtázta az információt. Ez volt az a poén, amire azt szokás mondani: - Igen, ezért ma megérte felkelnem." És bár a néni ma nem láthatta énekelni Cserhátit, hősiesen végigülte a koncertet, és nem hagyta érzések nélkül a KÜLÖNJÁRAT fiatalos, intenzív produkciója.

purplesmith

2002. 06. 20.