Kissé feszültnek érezte magát Zé khaki színű ballonkabátjában, bár szájából vagányan kilógott csokinyalókája szára. Hogy feltűnés nélkül beilleszkedjen a tömeges megjelenésbe, kabátjára húzott egy ’Estinvázió – Bëlga – Hollywoodoo – Neo – Másfél – Hiperkarma – Kimnowak – Palotai – Cadik – Titusz’ feliratú pólót (jóhogy, hiszen benne volt az első száz túlélő táborában). Lazán magához húzta a Vodafoneos hostess lányokat, akik Zé helyett videokamerás telefonjaikat csattogtatták, abban a reményben, hátha ő lesz az, aki megnyeri a fődíjat. Néha visszafogta magát, ilyenkor EST LAPOK mögül kacsintgatott a félmeztelen felszolgálócsajokra, pedig nem is villámlott.
Csörgött a telefon. Felhívták a figyelmét. Megtudta, öt és fél óra múlva egy kertvárosi telefonfülkéből mehet vissza az anyaméhbe, a téglalap alakú táblázatba, de a pontos koordinátákat csak később tudhatja meg. A következőkre azonban ügyelnie kell: küldetése végrehajtásának minden mozzanatát figyelik, húzza hát fel a sliccét, különben is az ügynökök már úton vannak.
Rohant. A Hollywoodoo színpadáig meg sem állt. Arra a következtetésre jutott, ha Ionescu még élne, s látná Gergőt énekelni, azonnal ihletet kapna.
A közönséget valószínűsíthetően leginkább a Hollywoodoo színpadképe érdekelte, mert nem mertek táncolni, bár mindegyik dalt nagy taps és sikonya követte. A Kívánj tizet, az Örvényes c. slágereken kívül az utolsó dal, pontosabban a ’Sepulturát megidéző feldolgozás’ aratta a legnagyobb sikert, az első két sort Zé gyorsan le is jegyzetelte:
’Volt nekem egy kecském, tudod-e?
Kertbe rekesztettem, látod-e?’
Erre a műre Zé is tombolt, de ami a Kimnowak koncerten zajlott…Húh, ha azt Max Yasgur is látta volna, biztosan megkéri Michael J. Foxot, vigye el őket 1969-be, abba a bizonyos New York-i farmra. Zének az improvizációk tetszettek leginkább, valljuk be, ez magyar rockkoncerteken szokatlan jelenség. Ezen kívül kiemelendő a néptánc, a hegedű, a szájharmónika, amitől tulajdonképpen rátekeredett a ’magyar’ kupak a Kimnowakra. A zeneguru Ferenczi Györgyről nem is rögzített semmit Zé, mondván a neve rögtön magyaráz.
Szinte teltházra nőtt az invázió ’áldozatainak’ száma, főhősünk József Attila Levegőt! c. versét szavalta magában, pedig nem is Hobo Blues Band koncertről készített jelentést.
A Kimnowak rövid idő alatt meggyőzte a té publikumot, egyesek a számok között elfelejtettek megállni.
Éjjel egy óra körül megjelent Neo. Trinityt kereste, mert személyesen szerette volna tájékoztatni arról, hogy a kertvárosi telefonfülke helyét nem találják, holott egy óra múlva vissza kell menni. Zé határozott léptekkel közelítette meg Neot, és onnantól kezdve egy emberként randalírozták végig az estét.
Zé ismét rohant. Fél Niké csukáját a lépcsőn hagyva száguldott el a küldetés helyszínéről.
Az utolsó utáni pillanatban, mire az ügynökök határtalan tanksora csupán egy méterre tartott a sokszor emlegetett, szerencsés és kockázatos úton felfedezett fülkétől, lihegve felvette a kagylót, és odalentről az öltönyös fentiek már csak ezt hallhatták: Micsoda éjszaka volt!

-zé-

kárpátidia

2003. 05. 23.