Plakátokkal teli város, turisták mindenhonnan, jegyek elfogyva - avagy az R.E.M. első koncertje Lengyelországban.
Tömött sorok vártak a varsói Torwar jégpálya-csarnok bejáratánál, ahová ismeretlen okból helyezték át a koncert helyszínét - állítólag az ok biztonsági - mindenesetre a zenekar ennek köszönhetően hosszabbra vehette a műsorát, mivel a fedett csarnok ilyen kötöttségekkel nem járt. A program szerint 19.30-kor egy népszerű lengyel zenekar melegítette be a közönséget műsorával, akikkel a legkülönfélébb stílusú dalok mindegyikét lelkesen énekelte a helyi rajongótábor. Ők negyed kilenckor elbúcsúztak, majd hirtelen technikusok lepték el a színpadot, hogy a lehető leghamarabb kezdetét vehesse a SHOW.

A zenekar viszont nem siette el a dolgot, a közönség többször felhangzó tapsviharral, és ÁR Í EM kiáltásokkal próbálta színpadra csalogatni Michael Stipe-ot és csapatát, amikor hirtelen kialudtak a fények, és megjelent egy homályos alak, kezében gitárral, eközben a többi tag követte őt, és a fények kigyulladásával egy időben felcsendültek a Finest Worksong kezdő hangjai.
Ekkor kezdtem előrenyomulni az örömtől és döbbenettől lebénult közönség soraiban. A műsor a máshol koncertkezdő Begin The Begin-nel folytatódott, ekkorra már feloldódott szó szerint mindenki: a Standra már egy emberként ugrált a publikum. Pihentetésképp a Drive következett, ami jobbára a torkokat vette kicsit igénybe. Egy új szerzeménnyel folytatták, az Animal-lal, ami a zenekar október végén megjelenő Best Of válogatásán lát majd napvilágot. Újabb pihenő: Daysleeper. Eztán a Man On The Moon című film betétdalát a Great Beyondot játszotta a zenekar. Ismét egy új dal következett - ahogy Mike elmondta, a mai Amerikáról szóló Bad Day. A The One I Love-ra már sikerült kb. a hetedik sorig befurakodnom, amit szerintem a nagykedvenc dal ellenére elég visszafogottan énekelt a közönség, aztán a jól bevált koncepciót követve, megint egy lassú dal jött (ez egyébként az internetes szavazással került a műsorba, ugyanis a varsói koncertre az I'll Take The Raint kérték a legtöbben).

A dalok között lengyelül kántáltak különböző dolgokat a helyiek, amiből szerintem hozzám hasonlóan egy szót sem értett a zenekar. Tömegmozgás elöl szinte nem volt, eggyé váltunk a hátulról jövő nyomás által, és mivel számomra a további előrejutás a Lotus során is lehetetlenné vált, ezért az ezután jövo Losing My Religionnál ("ez a dal a tiétek, mi csak feldolgoztuk" – így Mike) stílszerűen feladtam a küzdelmet, és kitörtem hátrafele, izzadtan, szomjasan, kimerülten. Sajnáljatok.
Az Electrolite előtt még (lányok kedvéért: a frontembert stílusosan sminkelték) Mike felmérést végzett, hogy kik azok, akik túlélték az évezredvégi világvégét, majd innivaló után nézve elhagytam a nézőteret.
Érdekes módon sört nem árultak, ami mondjuk nekem nem is okozott problémát, sot észre se vettem először. Viszont árultak még eredeti
R.E.M. relikviákat, CD-ket, és pólókat a turnéhoz kapcsolódóan, de elég húzós 100 zlotyis (kb. 6000 forint) áron.
Közben az I Beleive és a She Just Wants To Be hangjai szűrödtek ki a folyosóra, majd a Walk Unafraidnél visszamentem a tömegbe, és a Man On The Moont már valahol középen énekeltem végig csukott szemmel. Pedig a gyönyörű díszletet még nem is említettem! Szebb volt, mint a két nappal azelőtti bécsi koncerten, mert leghátul egy arany színű csillogó mozaikmintás függönyszerűség volt, előrébb baloldalt kék-piros R.E.M. felirat, felette virágok, jobboldalt szintén, a virágok között pedig a zenekar tagok arcképe volt látható. Jobboldalt ezek alatt pedig egy csodálkozó, karját széttáró, és az ég felé forduló ezüstös alak volt a narancs háttérben. A színpad közepén neonfigurák voltak, valamin egy szintén narancs LUV felirat, ami a ráadás előtti szünetben külön villogott, kb. egyszerre a közönség R.E.M. kiáltásaival. Ezeket a díszletelemeket a megvilágítással kombinálva igazán változatossá tették a látványt.

A ráadást az Everybody hurts-szel kezdték, a Get Uppal és az Imitation of Life-al folytatták, mintegy ugrálva az időben. Mike közben elmesélte, hogy előző nap egy varsói diszkóban buliztak, ahol kiderült, hogy jöttek rajongók más országokból is, pl. Szlovákiából és Csehországból, de Magyarország sajnos nem lett megemlítve. Vagy csak nem emlékezett rá, mert mint mondta eléggé berúgott. Ekkor elkezdett hányni a színpadon. Nem, nem igaz, nem történt ilyen.
Szóval a két valódi feldolgozás, a Permament Vacation és a Crazy között a So. Central Rain hangzott el, majd a valaha legtöbbszört kért dal, a Lengyelország ihlette Radio Free Europe-pal, és végül az It's The End Of The World As We Know It-tal zárult pár perccel 11 óra előtt ez a felejthetetlen koncert.

Amíg a tömeg megindult kifelé, én megpróbáltam valami szuvenírt szerezni a szinpadról, de sajnos mások is próbálkoztak. A stage-manager elkezdte a setlisteket, és egyéb papírokat dobálni, de minenfelé repült csak felém nem, kivéve az utolsó adagot, de azt meg a mellettem álló kosárlabda játékos kapta el.

Nem baj, kiállok az esőre, és majd megnövök.
---
Ezt a koncertbeszámolót X ügynök írta. Köszönjük neki.

kárpátidia

2003. 07. 14.