Még ha függőséget okoz is, mert minden, ami csoki – főleg a szín – elvonási tünetekig fejlődhet, fejlődik, köll, nagy a szükség rá, hogyne szeretné a baromja csontig bepróbálni.
Az első dal után már ott álltam a zenekarral az oltár előtt, született hét fiúnk, boldogok voltunk, funkot ettünk – foglalkozási sajátosság -, barlangásztunk és mindenfelé kalandoztunk, aztán mellém állt egy hónaljkutya, na meg a kauzalitás: ha görényszag van, hánynom kell, így ezen külső beavatkozásra muszáj volt kinyitnom a szemem, és elválnom picit pl. a McKay keltette ábrándoktól. Bár az álmok manapság valóságosabbak az ébrenlétnél, ehhez képest mégis a tömeggel karöltve tomboltuk végig ezt a kizárólag szuperlatívuszokban említhető funkdélutánt. Elképesztő összhang, Olymposba illő szereplők és hangok jellemezték a koncertet, no meg a szokásos tökéletességre törekvés. Valami olyasmi, ami nálunk még mindig kurriózum.

kárpátidia

2003. 08. 21.