– Kerek évfordulóról beszélünk, de vajon e jubileum mennyire ad okot a visszatekintésre, a múltidézésre?
– A visszatekintés mindig is tetten érhető volt a dalaimban, nem hiszem, hogy ez most erőteljesebben érvényesülne. Talán a korábbiakhoz képest ünnepélyesebb ez a lemez, hiszen mégiscsak hatvan éves vagyok az idén, de arra kifejezetten ügyeltem, hogy ne rólam, az én személyemről szóljanak az új szerzemények.

– Az üzenet ezúttal is a szerelem, az igazság és a szeretet fontosságát hirdeti. Mind a mai napig ezek visznek előre?
– Igen. Pontosabban az élet ezen alapvető dolgainak a keresése hajtanak. Ha az ember nem is talál meg mindent, addig jó, amíg van, ami húzza őt előre.

– Hatvanévesen is keresheti még valaki ezeket az értékeket?
– Még százévesen is! Idő kell ahhoz, hogy észrevegyük, mit szalasztottunk el, vagy milyen lemaradásokat kellene még behoznunk, ha lehet.

– E szavakról az új lemez utolsó tételének sorai jutnak eszembe: „Mezítláb mentem a nyárból a télbe / Nagykabátban jártam napsütésben”. Ennek a dalnak egyébként nemcsak a szövegét írtad, hanem a zenéjét is.
– Sok mindent fordítva tettem az életben, másképp terveztem, mint ami lett belőle. Ám tévedés volna mindebből a pályafutásom végére következtetni! E szavak nem végső számvetést vagy búcsút jelentenek; ezt az epilógust egyszerűen csak e dalcsokor zárógondolatainak szántam.

– Hogy készült az új lemez?
– Régen két hét alatt fel kellett venni egy albumot a stúdióban, s bizony a nagy kapkodás könnyen rányomhatta a bélyegét a végeredményre. Szerencsére ma már van elég időnk arra, hogy akkor jelenjen meg a nagylemezem, amikor kész van. Apránként születtek meg a dalok, melyeket, egy-két kivételtől eltekintve ugyanazokkal a muzsikusokkal valósítottam meg, akikkel közel két évtizede dolgozom.

– Elsőként a lemez nyitófelvételét, A Föld könnyeit ismerhette meg a közönség, mely tavasz környékén gyakran szólt…
– Pedig jóval korábban született meg e szerzemény. S bár a választási időszak meghatározó dala volt, én sosem titkoltam, hogy ez a tétel alapvetően a következő albumomra készült. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint maga a dallista. E felvétel üzenete pedig ma is éppolyan aktuális, mint keletkezése idején.

– December 30-án az új nóták mellett a teljes repertoárból is csemegézel majd?
– Természetesen. A közönség a régi kedvenceket is hallani akarja, s tudom, az új nótáknak, akárcsak az egykori kedvenceknek, kell némi idő ahhoz, hogy megszeressék őket. Bár a lemezmegjelenés és a koncertidőpont közelsége miatt bizonyára sokan és sokat hallgatják majd a friss szerzeményeket. Igaz, biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb igyekezet és körültekintés ellenére is lesz majd szemrehányás, hogy ez vagy az a klasszikus szerzemény kimaradt… Hiába, bármilyen hosszú koncertet is adok, akkor sem fér bele a műsoromba az összes, közel kétszáz slágerem.

– Van olyan dalod, amit az évtizedek alatt annyit hallottál, énekeltél, hogy te magad is unod?
– Minden album elkészülte hoz magával némi tanulságot, de nem nagyon szoktam újrahallgatni magamat. Ami a koncerteket illeti, ha úgy érezzük, hogy valamelyik nóta eleget ment, akkor lecseréljük. Persze van, amit nem lehet kihagyni. Hogy unom-e a saját szerzeményeimet? Ez olyan, mintha azt kérdeznéd egy családapától, hogy nem unja-e a tizennyolc éves fiát, akit nap, mint nap lát, s akivel közel két évtizede együtt él?! E dalok ugyanis valahol olyanok, mintha a gyermekeim lennének. Nem, nem unom a legtöbbet játszott slágeremet sem!

– Szilveszter előestéjét a Sportarénában töltöd, de az év utolsó éjszakája hol talál rád?
– Sok nagy fellépés kísérte végig az idei évemet, amik egytől-egyig ünnepek voltak a számomra, de szükségem van nyugodt időkre is. Nálam ezek közé tartozik december 31-e is. Jó ideje, hogy baráti körben, csendesen búcsúztatom az óévet, s ez idén sem lesz másképp.

– Szoktál újévi fogadalmat tenni?
– A fogadalmak csak arra jók, hogy megszegjük őket. Inkább kívánságaim vannak. Szeretnék továbbra is hinni, mindabban, amiben eddig is hittem. S ezzel vissza is kanyarodtunk a dalaim üzeneteihez, amivel ezt a beszélgetést kezdtük.

Balajti Péter

2006. 11. 28.