Blicceltem a metrón. Nagyon tartottam attól, hogy a mozgólépcsőnél majd ott fognak álldogálni azok a bizonyos szigorú kékruhások, s csak elmélázva széttárhatom a kezem, vazz, nálam márpedig nincs jegy. Szerencsémre nem így történt, a szabadban már nyugodtan sétálhattam a nagyvárosi szürke ég alatt, bennem azzal az izzító érzéssel, hogy igen, ismét egy jó kis FISH! konzin tombolhatok ismeretlenül a szokásos klubtömegben. Nyolc óra. Sehol egy árva lélek, így odacsapódom a pulthoz, beszélgetésbe elegyedek a szép pultos lánnyal, akivel arra a következtetésre jutunk, hogy milyen (néhol) szánalmas vendégsereg gyülemlik fel egy-egy este alatt, s miket is kell eltűrnie egy ilyen jó adottságokkal megáldott teremtésnek.
Miután megalapítjuk a feministák új klubját (persze semmi komoly) kis idő múlva megjelennek a fisherek, buzgón pakolásszák be cuccukat. Közben Krisz – aki mint tudjuk a „frontember” pozíciót tölti be (teljes joggal), beül a dobok mögé, s nem is rossz, bár ő is belátja, jobb, ha a mikrofon van a kezében, s nem az ütők.
Kilenc óra körül belekezd egy pécsi gárda, a 30Y. Lenyomnak egy közel negyven perces minikoncertet, bár minek, hisz’ köbö 7-8 ember álldogálja hősiesen végig a néhol elég nevettető „produkciót”.
S mivel nemigen tartozom a fent említett hősök közé, így igen sokat beszélgetek a pultnál Dinivel, a FISH! legidősebb, így legtapasztaltabb tagjával, és tátott szájjal hallgatom, amint a zenei múltjáról mesél. Kiderül, anno Ganxta Döglégy Zolee-val is zenélt, sőt a magyar királlyal, Jimmy-vel is, ami lássuk be, elég meglepő, mert egyik stílus jobban üti a másikat. Dini mesél, mesél, közben folyik a sör és a Becherovka, s csak iszom szavait (is).
Ezalatt szállingóznak az emberek, vagyunk talán negyven-ötvenen, de lehet, így is sokat mondtam.
Kis huzavona után a színpadon a FISH!. A parányi színpad előtt a hűvös távolságtartás jegyében hozzávetőleg két méter láthatatlan határ leledzik, szerencsére nem sokáig.
A körülményekhez és a szokásoshoz képest egész jól szólnak, bizonyítják ezt az első húrpendülés hallatára táncolók, mert bizony, a közönség magja aktívan ropja. Nemhiába, hisz’ ez a zene a tombolásról szól, intenzív brutálpop, funkys, néhol metálos keretek között, emiatt aztán nem meglepő, hogy minden koncertjükön fülek röpködnek. Így van ez most is, eszementül tombolunk, izzadásig ugrálunk, tapadnak a pólók, fénylenek a homlokok.
Végig üvöltjük a Life Isn’t Easy c. „dalocskát”, amit ezek a fiúk annyira eltaláltak, hogy azt tanítani kéne. Emlékszem, tavasszal Törökszentmiklóson, a Gödör Pub-ban akkora POGÓzás folyt, amit utoljára talán három évvel ezelőtt éltem meg egy Kispál koncerten (mi máson). Nem is beszélve a Sok butaság c. szerzeményről, amit először Pécsett, a Hard Rák Café-ban hallván az államat kapargattam a földről. A zenekar barátai, Svéd és Karel csak szendén mosolyogtak, és azt hajtogatták:
„- Látod, ez a FISH!” Én pedig csak csendesen figyelgettem, és ámuldoztam, hümmögtem, hogy vazz, ezek nem sokat teketóriáznak ott a deszkákon…
S ha már deszkák, ott a közepén látni egy hiperaktív, néha gumiszobába való, nikkelbolhát meghazudtoló fiatalembert, aki üvegeket rúg fel, ha kell sárban, piszokban fetreng, néha leesik a színpadról, no igen, ő Krisz, vagy más néven „Hal”. Szokásához híven bűvöli a mikrofont, gyötri, kínozza, szemlátomást igen jó barátságban van ezzel a hasznos találmánnyal. De ez nem elég. Mondja ő. Legalábbis így tesz, mert mintha pszichológia szakot végzett volna, ugyanis (ha úgy adódik) a közönséget tök egyszerűn ráveszi, igen, csak úgy, hipp-hopp, hogy táncoljanak. A közönség pedig táncol. Felszólítja őket, hogy jöjjenek közelebb. Közelebb jönnek. Ez így megy?! – kérdeztem magamtól, mikor legelső alkalommal voltam ennek tanúja. S úgy tűnik így. Amit ő mond, az úgy történik.
Na de nem csak belőle áll ám ez a brutál csapat, hanem Gabito-ból is. Ez a srác egy varázsló. Nem, nem dicsérem én őket túl, nehogy azt higgyétek. Ezt látni kell. Gabito ugyanis mint valami sámán, úgy basszusgitározik. Mintha az RHCP Flea-jét látnám, hallanám, csak egyelőre kicsiben. S azért az ütemért, amiért tulajdonképpen fejetrázva lökdösődik egy ilyen koncerten a jónép André a felelős. André csendes, hallgatag fiú, de amit a dobon művel az elég bátor. Bátor annyira, mint amennyire Bátor Bence ezen az estén, aki az annabarbi-ban (így, kis betűvel) püföli a dobokat. S a két zenekar jó barátságban van. Így a Swim On c. dal alatt Bence dobol, teljes természetességgel, mintha éppen André mondjuk arra kérte volna meg, hogy kicsit vigyázzon a táskájára, vagy tartsa egy picit a sörét.
Az atléta termetű Szőkének akárhogy is, a kosárlabda, vagy a vízilabda jobban illene mégis a kezébe, na nem azért mert, nem meggyőző a gitárjátéka, dehogy, egyszerűen csak első benyomásra inkább tűnik egy sportolónak, mint megrögzött zenésznek. Igen, megrögzött. Felszabadultan szorítja gitárját a fülledt melegtől, és a folyamatos mozgástól vizes ingéhez, s hevesen kontaktál a gyengébbik nem vérmesebb képviselőivel, tehát akár díjazhatnánk is szelektált figyelmét.
Somebody Say –jel zár a zenekar, ahogy azt kell, kórusban szól a refrén, összeütődnek a tenyerek, láthatóan mindenki elégedett.
A FISH! nem érzelgős muzsika. Nincs benne amolyan szenvedély. Egyszerű, hátbizsergető, tombolós, afféle szórakoztató, kikapcsoló zene ez. Abszolút dependenssé válhatunk tőle, aki egyszer meghallgatja, s vevő erre az intenzitásra, biztosan rászokik.
www.fish.4u.hu

kárpátidia

2002. 05. 31.