Idén – 15 év után – újra ötös fogatként adott koncertsorozatot a Take That. A szigetországban rekordokat döntögető turnéval nyolcszor töltötték meg a londoni Wembley-t, és ugyanennyi alkalommal léptek a nagyérdemű elé szülővárosukban, Manchesterben is, ahol két egymást követő napon rögzítették e 135 perces, valós szélesvásznú, sztereó, Dolby Digital 5.1-es és DTS 5.1-es hangú koncertfilmet.

A világosban induló, majd – stílusosan – sötétben véget érő megashow titka a fokozatosságban rejlik. Az indítás kifejezetten puritán: Gary Barlow, Mark Owen, Jason Orange és Howard Donald egész egyszerűen felsétálnak a színpadra, s hosszú másodpercekig csak fürdenek a közönség lelkes szeretetében. A nyitódalnak választott Rule The World például energikusnak cseppet sem nevezhető, az azt követő angol listavezető Greatest Day viszont már magával ragadja a nagyérdeműt, pláne, hogy a négyes a nézőtérre hosszan benyúló kifutó elején felállított színpadon, konfetti-viharban dalol. A Hold Up A Light tovább fokozza a hangulatot, miközben maszkos táncosok lépnek a hidraulikus süllyesztőket és dobogókat rejtő emelvényre, de mindez semmi ahhoz az ovációhoz képest, amit az első sorban állókhoz leugráló fiúk közelsége okoz. A konfettiesőt füstforgatag váltja, s miután Gary Barlow hálát ad, hogy nem esik az eső, a Patience kerül műsorra. Majd változik a kép: egy Tim Burton- és Alice Csodaországban-szerű világ elevenedik meg nyuszival, őrült tudóssal, görkoris lepkelányokkal, meglovagolható óriáshernyóval és további tucatnyi tarka figurával. A szürreális látvánnyal kísért Shine ügyesen átvált a Beatles-féle Bors őrmester Magányos Szívek Klubjának Zenekara című dalba, s a szereplők – egy vizuális trükkel – bemasíroznak a háttérben található óriási LED-falba, ahol gigantikussá nőnek. Kiderül, hogy az ugrabugráló tapsifüles maga Robbie Williams, aki mögül egy pillanat alatt eltűnnek a többiek, s míg a Let Me Entertain You taktusai dübörögnek, a fenegyerek megpróbál kitörni a hatalmas képernyőből. Miután sikerül életnagyságúvá visszazsugorodnia, a kolosszális képdoboz felső részén kiszabadulva a végletekig hevíti a tömeget.

A pirotechnikával kísért Let Me Entertain You után olyan kulcsnóták váltják egymást, mint a Rock DJ, a Lou Reed-féle Walk On The Wild Side-dal kiegészült Come Undone, a Feel és az Angels, hogy aztán a színpadon is újra összeálljon az öttagú Take That!

Aeroartisták gravitációnak ellentmondó, olykor vízesésben végrehajtott bravúrjait a turnénak is címet adó Progress album dalai követik a The Floodtól az SOS-en és az Underground Machine-on át a Robbie-féle Rudebox-szal kiegészült Kidz-ig, melyhez egy látványos sakk- és táncpárbaj adja a vizuális csemegét, míg a Pretty Things-ben ezt a feladatot egy törékeny balerina oldja meg.

Mindeközben a színpad kulisszái mögül előkerül egy gigantikus robot, mely nem csak „kézbe” veszi az együttes tagjait, de a show címének megfelelően fejlődésen megy keresztül, növekszik, s azt est végére – a fiúk fölé magasodva – a felnőtté válást szimbolizálja.

Ám addig egy háromdalos akusztikus egyvelegre, majd a legutolsó közös sikerre, a Back For Good dallamára ölelkezhetnek a nézők, miközben az ötös a színpadon koccint: a két alkoholproblémákkal egykor küzdő tag, Mark és Robbie tejet kapnak…
A Pray a két évtizeddel ezelőtti fiúcsapatos koreográfiát idézi meg, hogy aztán az idén készült, s az X-Men – Az elsők című film betétdalaként is ismertté vált Love Love-val táncoltassák meg a nagyérdeműt a félhivatalos záródal, a Never Forget előtt.

Merthogy a banda ráadás nélkül nem engedi haza rajongóit. Robbie dalát, a No Regrets-et ezúttal mind az öten éneklik, Dan Hartman diszkóslágerének feldolgozása pedig még egyszer utoljára felpörgeti a Manchester-i Stadion közönségét, akitől a Progress című album záródalával, az Eight Letters-szel búcsúzik az ötös.

Az extralemez szerényebb tartalommal bír, mindössze egy 23 perces, valós szélesvásznú képű, sztereó hangú, angol, német, spanyol, francia, olasz és portugál felirattal kísért Így készült a Progress turné doksit című kapunk. A werkfilm némi bepillantást enged az őrületesen nagy műsor születésébe, kulisszatitkaiba.
– Az ember növekedése volt az alapötlet a koncerthez – meséli a rendező, Kim Gavin, s kiderül, a gigantikus produkció első tervei másfél évvel ezelőtt kezdtek körvonalazódni. Láthatunk pillanatokat a próbákról, melyeket egy repülőgéphangárban tartottak, kiderül, mennyire reménykedett Robbie, hogy most végre azokat a Take That dalokat is énekelheti, amiket kiválása miatt nem, bár a show koncepciója ezt nem tette lehetővé, de látva a szólókarrierből visszatérő fenegyerek belépőjét, talán nem is baj. Az viszont látható, ahogy a koncert elején milyen figyelemmel kíséri a többiek színpadi produkcióját, s kifejezetten vicces pillanat, ahogy a kulisszák mögött egy odarepülő konfettit elkapva úgy lelkendezik, mintha kifogta volna az aranyhalat.
Gary Barlow a közönség lelkesítő erejéről beszél, Howard Donald azt mondja, mindig mosolyt csalnak az arcára a nézők transzparensei, különösen, ha a saját nevét látja valamelyiken, míg Mark Owen úgy vélekedik: ez a buli nem értük van, hanem a közönségért. És ez abszolút át is jön a koncertfilmen.

Brutális színpadkép, hihetetlenül kreatívan megálmodott és kivitelezett látványelemek, tökéletes fénytechnika segítette a Take That tagjait, akik a maximumot nyújtva valóban feledhetetlen estet adtak a jelenlévőknek, melyről e nem mindennapi koncertfilm is tanúskodik. Hiába tűnik parasztvakításnak a bő húszperces extralemez, melyre egy rakás klip is felfért volna, ezért a koncert-DVD-ért jár a csillagos ötös.

Tracklista
1. DVD
1. Rule The World
2. Greatest Day
3. Hold Up A Light
4. Patience
5. Shine/Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band
6. Let Me Entertain You
7. Rock DJ
8. Come Undone/Walk On The Wild Side
9. Feel
10. Angels
11. The Flood
12. SOS
13. Underground Machine
14. Kidz/Rudebox
15. Pretty Things
16. When They Were Young Medley (A Million Love Songs, Babe, Everything Changes)
17. Back For Good
18. Pray
19. Love Love
20. Never Forget
21. No Regrets/Relight My Fire
22. Eight Letters

2. DVD
Így készült a Progress turné

Balajti Péter

2011. 12. 02. 0:14