Az egészben az a legszebb, hogy David Bowie új albuma, ami mondjuk elbukna egy borítóversenyen, lévén az a ’77-es Heroes-ra alapoz, szó szerint és igen bénán, zenei szempontból több kellemes meglepetéssel is szolgál. Vagyis nem pusztán rajongó-veteránok alamizsnája tornázta a toplisták csúcsára a 66 esztendős művész visszatérő lemezét, hanem az azon sorakozó szerzemények, melyeket egytől-egyig a zenész jegyez – a Boss of Me-t ír gitárosával, Gerry Leonarddal közösen írta, a How Does The Grass Grow?-ban pedig a Shadows által világslágerré tett Jerry Lordan-örökzöld, az instrumentális Apache kerül énekelve (!) megidézésre.

Bowie hangján hagyott ugyan némi nyomott az idő, ám előadói erejéből mit sem veszített, önmagát sem tagadta meg, s megkockáztatom, friss felvételeivel nem csak eddigi híveinek szerez kellemes meglepetést, de új szimpatizánsokat is begyűjthet.

A 2013-as anyagot beharangozó Where Are We Now? öreges melankóliája elsősorban a sokadik x-en túl lévőket érintheti meg, de finoman és nagyon, míg a The Stars (Are Out Tonight) jól példázza, hogy a nyugdíjas korú előadóban még nagyon is lobog a tűz…

A tuti sláger a korongon egyértelműen a (You Will) Set The World On Fire: dögös gitár-riff, hetvenes éveket idéző, határozott tempó és határozottan dallamos refrén. Mi kell még?! Mondjuk egy komoly kontrasztú remek? Nosza, a You Feel So Lonely You Could Die sajátos ellentéte az emelkedett hangvételű Hallelujah című Leonard Cohen-opusnak. Szintén nagyon szerethető a Lennon-korszakot megidéző Valentine’s Day, ami nem csak a jeles napon működik. A How Does The Grass Grow?-t hallgatva meg egyből látjuk magunk előtt az énekest, amint a Muppet Show-ban fellépve ripacskodó báb-kórus kíséri, legalább is a hangzás nagyon arra hajaz. S az a vicc, hogy mindez mégis működik.

A lemez címadója, a The Next Day garantáltan megdobogtatja a Madness- és Blur-rajongók szívét, hiszen ugyanazt a zenei világot hozza, mint amiért a másik két brit banda szerethető. A Dirty Boys már a klasszikus Bowie-irányba hajlik, a blues-osra hangszerelt elektromos gitárok zeneképét bariton szaxofon teszi még füstösebbé. A Love Is Lost ismét egy emblematikus korszakot idéz a könnyűzene kaméleonjának életpályájából: elektromos orgona dominancia, ám gép helyett valódi dob szól ebben a blues-rockos, rockoperás „popusban”.

Az If You Can See Me első 15 másodperce egy új U2-kompozíciót sejtet, ám helyette egy elvadult produktumot kapunk a kísérletezés és az alternatív zenei megoldások jegyében. A David Bowie-tól korábban sem idegen félhangokkal játszadozik az I’d Rather Be High, ahogy a hozzáillesztett Boss of Me, no meg az azt követő, félúton szintén „félresiklott” Dancing Out In Space is, amiket csak a megrögzött Bowie-hívek fognak értékelni. Ugyanakkor a zárótételnek szánt Heat annyira szembe megy a minden jó, ha a vége jó-koncepcióval (és minden más szabállyal is), hogy az ember sokadik hallásra se tudja hova tenni.

David Bowie tehát él, mi több visszatért egy, a korát meghazudtoló és eddigi albumsikereit felülmúló anyaggal, mely a művésztől szokatlan hangzású, meglepően jó tételekkel büszkélkedhet, miközben a korábbi zenei korszak dallam- és hangzásvilága is megidézésre kerül.

Négyes.

Tracklista:

1. The Next Day

2. Dirty Boys

3. The Stars (Are Out Tonight)

4. Love Is Lost

5. Where Are We Now?

6. Valentine’s Day

7. If You Can See Me

8. I’d Rather Be High

9. Boss of Me

10. Dancing Out In Space

11. How Does The Grass Grow?

12. (You Will) Set The World On Fire

13. You Feel So Lonely You Could Die

14. Heat

Balajti Péter

2013. 04. 13. 2:51