Az együttes kezdetben instrumentális zenét játszott. 2011-ben jelent meg első nagylemeze, a Nahát Babám című koncertalbum, mely a blues, a funk és a dzsessz fúziójára épül, és egy átdolgozást (Reuben Wilson Ronnie’s Bonnie című szerzeményét), valamint nyolc saját dalt tartalmaz.

Időközben változott a zenekar felállása. Énekes is érkezett a csapatba, a Magyarországon élő amerikai Andrew Hefler. A Kéknyúl a zenei világát a nyugaton a reneszánszát élő funk-soul irányába vitte el, a hangzását kortárs pophangzássá formálta. A The Wind Plays Me című CD-n lendületes szerzeményeket hallunk. Hefler angol nyelvű szövegei emberi kapcsolatokról, érzésekről, hangulatokról szólnak. Az együttes tagjai külön-külön is remek muzsikusok, közösen gazdagon hangszerelt, homogén zenét hoztak létre. A fúvósszekciót Puskás Csaba (trombita), Jász András (altszaxofon), Ávéd János (tenorszaxofon) és Bognár Attila (harsona) alkotja. Premecz fő hangszere, a Hammond orgona nem telepszik rá a zenére. (Pedig zenekara eleinte Kéknyúl Hammond Band néven futott.) Ehhez jön Csókás Zsolt zseniális gitárjátéka, Badics Márk dobolása és Andrew „amerikaias” éneke. Gábor Andor ütős teszi teltebbé a hangzást. Egyik felvételben egy másik ütős, Oláh Antal „Zsömi” is hallható. Énekesként egy-egy dalban közreműködik „Big” John Whitfield és nem kis meglepetésre a supernemes Papp Szabolcs, aki a soulosabb oldalát csillogtatja meg.

A Kéknyúl olyan, mint egy, a mában landoló régi amerikai együttes. A gyökerei bivalyerősek, a lombkoronája között pedig mai ágak is találhatók. Úgy viszi bele zenéjébe a populárisabb feelinget, hogy megmarad a váz, a régmúltat idéző őszinte, mély zene. (Új Szó)

Puha József

2014. 07. 30. 12:43