A Kéknyúl első hanghordozója, a 2011-es „Nahát Babám” című instrumentális koncertlemez – amely a Premecz Mátyás zenekarvezető Hammond orgonájában rejlő könnyűzenei lehetőségeket aknázza ki – a blues, a dzsessz és a funk fúziójára épül. Aztán énekes is jött az együttesbe, a Magyarországon élő amerikai Andrew Hefler. Vele és a kibővített fúvóskarral a 2014-es The Wind Plays Me című albumon a zene a funk és a soul irányába ment el, a hangzás érett pophangzássá formálódott. Időközben basszusgitáros is érkezett a zenekarba. (Ávéd János tenorszaxofonos pedig távozott.) A Kéknyúl harmadik, Crowded Universe című CD-jén a basszust tehát már nem az orgona szolgáltatja, hanem Bata István basszusgitárja, s ezáltal a zenei alapok új dimenziót kaptak. A lemezen Premecz orgonajátéka hátrébb szorult, állandó jelenléte megszűnt. A megszólalás dúsabb, érzelmesebb, rockba hajló, pszichedelikus elemek is színesítik. A fúvósszekciót Puskás Csaba (trombita), Jász András (altszaxofon) és Bognár Attila (harsona) alkotja. Ehhez jön Csókás Zsolt gitárjátéka (most még nagyobb szerepet kapott), Bata basszusgitározása, Badics Márk dobolása és Hefler éneke, aki lubickol, az érzelmek széles skáláját bejárva. Az albumon Jónás Vera és Declan Hannigan hallható még vokalistaként. A zenét – és ez is változás az előző CD-khez képest – egy producer, Ligeti György formálta egységbe, Premecz felügyeletével.

A Kéknyúl olyan, mint egy, a mában landoló régi amerikai együttes. A hatvanas, hetvenes évek funk- és soulzenéjében gyökerező muzsikájába úgy viszi bele a populárisabb feelinget, a mai hangzást, hogy megmarad a régi váz.

Öröm, ahogyan a Kéknyúl szárnyal. A maximális pontszámot csak azért nem adom meg az új lemeznek, mert furdal a kíváncsiság, milyenek lennének a dalok magyar szövegű énekkel… (Új Szó)

Puha József

2016. 03. 23. 10:22