Érdekes dolog, hogy is van ez az őstehetségekkel! Jan Garbarek például tizennégy éves korában teljesen önállóan kezdett el szaxofonozni –mint annyian, ő is John Coltrane hatására. Egy évvel később saját zenekarával már amatőr versenyt nyert, nyolc évre rá pedig norvég állami ösztöndíjasként Amerikában tanulmányozta a jazzt. 23 éves korára a modern európai jazz nagy hatású német kiadójának, az ECM-nek vezető művésze lett; jeles európai és amerikai zenészek partnereként pedig hamarosan világhírnévre tett szert. Ez idáig a művész akármilyen formációban, bármilyen stílusú zenét játszott is, idestova harminc éves pályafutását lépten-nyomon óriási sikerek szegélyezték.
Életművének fontosabb állomásaiból válogat az idén megjelent „Selected Recordings”, melynek két korongján összesen 24 darab, jellemzően „garbarekes” felvétel kapott helyet. A közreműködő zenészbarátok gárdája természetesen igen népes: Keith Jarrett, John Abercrombie, Bill Frisell, Eberhard Weber, John Potter, hogy csak néhányat említsünk a 32 nevet tartalmazó listáról.
A kompozíciók kronologikus sorrendben mutatják be a szaxofonista alkotói korszakait. Az első cédén Garbarek saját szerzeményei szerepelnek, melyeken keresztül bepillantást nyerhetünk a művész jellemzően tonális, érzelmi töltésű zenei világába. Dallamos, mélyen átélt, helyenként levegős, szinte szférikus játékstílusa nagyban merít a líd kromatikus rendszerből, a norvég és az indiai népzenékből, így egészen különleges, szinte lebilincselő hangon szólítja meg a hallgatót. Olyan kiváló albumokról hangzanak el számok, mint a „Twelve Moons”, a „Legend Of The Seven Dreams” vagy az „I Took Up The Runes”. A második lemezen folytatódik az élvezetes barangolás, melynek során már a muzsikustársak szerepéből is ízelítőt kapunk. Egyik pillanatban például még Indiában hallgatunk egy hamisítatlan raga-t (Ustad Fateh Ali Khan hangján), majd egy egészen misztikus atmoszférába, a szél birodalmába csöppenünk („Windsong”), ahol Garbarek szoprán szaxofon szólamát a stuttgarti Südfunk Szimfonikus Zenekar vonósai kísérik. Egy kis klasszikus zongora-szaxofon-bőgő-dob kvartett-hangzás erejéig elidőzünk Keith Jarrett „Sunshine Song” című számánál, majd Egberto Gismonti spanyol népi taktusai következnek 8-húros gitáron („Cego Aderaldo”). Ezt követően ellátogatunk a művész hazájába, hogy a „Rosensfole” tradicionális dallamával némi norvég kultúrát szívjunk magunkba (Agnes Buen Garnas norvég nyelvű énekével tolmácsolva).
A duplaalbum Jan Garbarek és a Hilliard Ensemble férfi énektársulat közös, középkori egyházi énekeket életre keltő produkciójának egyik gyöngyszemével, a „Parce Mihi Domine”-val zárul. A magyar közönség számára is már ismerősnek tűnhet a darab, hiszen az együttes tavaly hazánkba is ellátogatott műsorával. Az emelkedett, himnikus hangulat szép lezárása annak a mindvégig igen változatos érzelmi skálának, melyen Garbarek játéka a hallgatót mozgatja. A lemezzel csak egy baj van: akinek tetszik, rögtön a teljes Jan Garbarek életművet meg akarja majd szerezni.

(Egyetemi Élet, 2002. december)

Laczkó Krisztián

2002. 11. 29.