A Perugia-i Gabriele Mirabassi a Morlacchi Konzervatórium növendékeként 1986-ban diplomázott kimagasló eredménnyel. Az elkövetkező években a legjobb európai együttesek tagjaként főleg kortárs klasszikus zenét játszott, ám már ebben az időben elkezdett a jazz és az improvizáció iránt érdeklődni. Richard Galliano, Sergio Assad, Stefano Battaglia és mások partnereként aztán e műfajban a világ nagy fesztiváljain vált ismertté. 1996-ban az év olasz tehetségének választották, a kritika letisztult, haladó ugyanakkor kiszámíthatatlan, falánk tudásvágyú klarinétjátékosnak titulálta. Az évek során számos lemeze jelent meg az olasz Eges kiadó gondozásában.
2001-ben Mirabassi csatlakozott Abou-Khalil együtteséhez, melynek hamarosan elsőszámú szólistája lett, aki nagyhatású játékával rendszerint igen felfokozott hangulatot teremtett a nézőtéren. Míg Rabih zenéje az arab gyökereken táplálkozik, Gabriele mélyen kötődik az olasz népzenei hagyományokhoz, s ezt nagy érzelmi töltéssel ülteti át muzsikájába. Legújabb lemezén partnerei a harmonikás Luciano Biondini, aki olyan nevekkel játszott már együtt, mint Tony Scott és Enrico Rava, valamint a tubás Michel Godard, aki világszerte hangszere legsokoldalúbb játékosa.
A „Latakia Blend” egy bájos album tele átható tradicionális dallamokkal. Kellemes és megérintő, keveredik benne a népi tánczene vidámsága és melankóliája, egy kamaraegyüttes hangszeres virtuozitása és egy jazz-zenekar improvizációs ereje. Ennek köszönhetően a zenéből nem hiányzik a változatosság: hallhatunk szomorú olasz népdalt (Gorizia), brazil taktusokat Pixinguinha-tól (Segura Ele) és Billy Strayhorn balladájának formabontó átdolgozását (Isfahan). A teljes felvételt meghatározza a klarinét mesteri, mély érzelmi töltésű, energikus játéka, és a valóban sokszínű, a hangszert új oldalairól bemutató tubajáték. A harmonika erőteljes hangulatkeltő hatású kísérete szolgál a szerzemények alapjául, persze neki is bőven jut alkalom szólóra a korongon. A trióformáció szokatlan összetétele miatt a hangzás helyenként kissé erőtlennek, kevéssé teltnek tűnik (a bőgő és a dob néhol jól kiegészítené a három hangszert), de éppen a nem mindennapi hangszerelése kölcsönöz egyediséget a felvételnek. Ugyanakkor széles hangulati és ritmikai spektrumot járnak be a számok: a vidám, bohókás melódiákat rendre lassú, lírai részek tarkítják. Valóban érdekes élménnyel szolgál Pixinguinha pergős brazil táncának átirata vagy Strayhorn balladája, melyben a klasszikus jazz kompozíció sajátságosan illeszkedik a lemez alapatmoszférájába. A legsikerültebbek mindenképpen Mirabassi saját darabjai: fordulatos, megérintő szólamaik játékosan vezetnek el a szerző olasz népzenei tradíciókkal áthatott zenei világába. Nekik köszönhetően a „Latakia Blend” izgalmas felfedezőútra kíséri a hallgatót egy itthon talán kevéssé ismert európai zenekultúra hagyományainak birodalmába.

Laczkó Krisztián

2002. 12. 09.