Az idén 65 éves Charles Lloyd –ahogy az ekkora neveknél sokszor közmondásos– már igen fiatalon rátalált hangszerére, a szaxofonra. Tizenévesen már klubokban játszott, többek közt B.B.King oldalán. Los Angelesben zenetanulmányai végeztével gyorsan a nyugati part jazz-szcénájának élvonalába került, ám rövidesen New Yorkba költözött, hogy a keletei oldalt is meghódítsa. A jazztörténelem róla szóló fejezete sincs magyar vonatkozás híján, hiszen zenekarvezetőként 1964-ben készített első felvételén Szabó Gábor gitározott. 1966-ban alapított első quartetjével, mely a világ egyik legnépszerűbb jazz együttese lett, sikert sikerre halmozott, ám a ’70-es évekre mégis elvonult a keleti vallások meditatív világába. 1981-ben az akkor 17 éves felfedezettje, Michel Petrucciani mellett tért vissza a zenei életbe, 1988 óta változó összetételű együtteseivel muzsikál.
Lloyd mester legújabb lemezét ezúttal Geri Allen zongoristával, John Abercrombie gitárművésszel, Marc Johnson és Larry Grenadier bőgősökkel, valamint a dobos Billy Harttal készítette. A duplaalbum címe Lift Every Voice, és egyike annak a számtalan visszhangnak, melyet 2001. szeptember 11-nek kataklizmája keltett a világ művészeiben. Nem meglepő tehát, hogy szomorkás, érzelmes alaphangulat jellemzi a cédét, amit Charles Lloyd saját kompozíciói mellett himnuszok, spirituálék és tradicionális témák megérintő átiratai teremtenek meg. A lírai szólók, bensőséges melódiák között ne számítsunk tehát izgalmakra, váratlan fordulatokra, a zene inkább egyfajta „jazz–easy listening” gyöngyszem, melynek meghitt atmoszférája valójában állásfoglalás a borzalmakkal szemben.
Már a lemezt nyitó Hymn to the Mother egyetlen hosszan tartó, zsongítóan nyugalmas harmóniája kiolt minden feszültséget a hallgatóból, a folytatás szerenádjai és feldolgozásai pedig –az East Virginia, West Memphis visszafogott, mégis „beindítóbb” blues témáját kivéve– szintén többnyire halk, történetmesélős hangulatban szólalnak meg. A számokban Lloyd kifinomult játékát mesteri frazeálások, magabiztos tenorhang jellemzi; mélyen átélt, változatos dinamikájú szólói hangszere összes regiszterét bejárják. Geri Allen invenciózus, mindig sokatmondó zongorajátéka kifejezetten élvezetes, amikor előtérbe kerül a felvételen, de ugyanez elmondható Abercrombie érzelemgazdag, nyugodt ám briliáns gitározására, valamint a basszisták és Hart alázatos, ugyanakkor szellemes kíséretére. Mindennek ellenére –és szomorúság ide vagy oda– a második cédé elejét hallgatva attól tarthatnánk, hogy a túlságosan kidolgozottnak, „tökéletesnek” tűnő számok miatt a felvétel érzelgős egyhangúságba sikkad, ám ettől több darab is megóvja az albumot. Ilyen például a Go Down Moses, „fésületlenebb”, improvizatív részletei, jazzesebb akkordjai, lüktetése által, a Beyond Darkness, Charles Lloyd tárogatójának magyar fül számára kedves éneke révén, vagy a felszabadult Deep River könnyed taktusai miatt. Az elvontabb témák összetettebb harmóniáit, finom disszonanciáit, élénkebb ritmusát azonban mindenhol ellenpontozzák a szaxofon lassú, egyformán érzelmes szólamai.
Az albumon utolsóként elhangzó, Prayer, The Crossing című Lloyd szerzemény meglepő csattanóval zárja az egyöntetű hangvételt. Hétperces levegős, levezetésnek tűnő, bódító kezdetét ugyanis szédületesen pergős ütemű örömzene követi, melyben lendületes, teljesen oldott rögtönzések söpörnek félre minden búsongást. Azt hiszem, éppen a végszó eme fricskájától lesz jó a lemez.

(Egyetemi Élet, 2003. március)

Laczkó Krisztián

2003. 02. 16.