Keith Jarrett ugyanis 1948-ban, hároméves korában kezdte klasszikus zongoratanulmányait. Tizenöt évesen már komponálni tanult, rövid ideig a Berklee School of Music növendéke volt, ám hamarosan New Yorkba költözött, hogy jazzt játszhasson. 1966-ban csatlakozott a Charles Lloyd Quartethez, a nemzetközi jazz színtér akkori egyik legközkedveltebb együtteséhez, de rövidesen Charlie Hadennel és Paul Motiannal saját triót alapított, mely aztán 1972-ben a szaxofonista Dewey Redmannal quartetté egészült ki. 1970-71-ben egy kitérő erejéig elektromos zongorán és orgonán játszott Miles Davis oldalán, ám ezután teljes egészében az akusztikus zenének szentelte talentumát. Szóló zongora koncertjeinek sorozata és az ezekről készült felvételek az ortodox jazz-hívőkön kívül is világszerte széles körben ismertté és népszerűvé tették őt. Előadásai sikerének titka a klasszikus zenei műveltségből sarjadó páratlan rögönzőtehetsége mellett játékának rendkívüli szuggesztivitása, mellyel romantikus hangvételű, fordulatos dallamvilágú szerzeményeit tolmácsolva valósággal lebilincseli a hallgatóságot. Virtuóz technikáját jól jellemzik zenésztársa, Jan Garbarek szavai: „Képes mindent lejátszani, amit kitalál. Szinte már ijesztő.”
Keith Jarrett pályafutásában 1983-ban új fejezetet nyitott a Gary Peacockkal és Jack DeJohnette-tel való együttzenélés. A formáció kezdetben az amerikai jazz-standardek irodalmából merítve készített feldolgozásokat, majd természetesen saját kompozíciók is megjelentek lemezeiken. Legújabb, „Always Let Me Go” címet viselő duplaalbumuk két tokyoi este koncertfelvételét örökíti meg. Az elhangzó számok mind Jarrett, illetve a trió közös szerzeményei, jellegük a zongorista szavaival élve: „free zene, melyet az előadások érdekében nem írtunk le vagy terveztünk el előre.” Egyszóval az összesen nyolc darab mindegyike egy-egy nagyívű improvizáció, melyek Jarrett kvalitásához hűen a lehetőségek széles tárházából merítve állítanak mértéket a csapat kreativitásának. A spontán alkotások változatos dallamai bővelkednek a majdnem teljes jazztörténelmet felölelő utalásokban, miközben a hallható zene azon jócskán túlmutat. Széles dinamikai spektrumban ötvözött hangáradatok, reszkető lírai passzázsok és erőteljes lüktetések, hangsúlyos szünetek és halk disszonanciák mesteri elegye jellemzi a számokat. A korong nem ígér könnyed szórakozást, a zene valódi élvezete nagy odafigyelést, teljes azonosulást kíván. A többnyire igen összetett, sokszor elvont harmóniák valóban nélkülözik a kötöttségeket, a rögtönzések érezhetően szabadon áramlanak a zenészekből, akik szinte mint médiumok merülnek alá saját muzsikájuk egyre nagyobb mélységeibe.
Keith bevallása szerint az „Always Let Me Go” triójának eddigi legjobb és legösszefogottabb felvétele, mely egyszerűen egy vulkánkitöréshez hasonlatos. Noha ez a vélelmezett elementáris hatás valószínűleg csak a jazz vájt fülűbb rajongóit fogja elérni, a lemez messzemenően különleges élménnyel fog szolgálni minden igényes zenekedvelő számára.

(Egyetemi Élet, 2003. február)

Laczkó Krisztián

2003. 02. 16.