Sonny Rollinst, Lee Morgant, Miles Davist, Art Blakeyt és Clifford Brown és Max Roach zenéit hallgatva végezte el az Idiana Egyetemet, majd 1966-ban New Yorkba költözött, ahol Clark Terry big bandjének lett a tagja. Később úgy érezte, muszáj jazzt játszania, és csatlakozott Horace Silver kvintetjéhez. Zenekarvezetőként készített első albuma 1968-ban jelent meg Score címmel, melyen 19 éves tenorszaxofonista öccse, Michael is szerepelt. Ezt követően Randy az Art Blakey's Jazz Messengers tagja lett, majd fivére, Barry Rogers, Billy Cobham és John Abercrombie partnereként Dreams néven megalakította korszakos hatású fusion-együttesét, mely 1972-es feloszlásáig két híres felvételt készített. 1973-ban a két Brecker fivér visszatért Horace silver mellé, s ekkorra a két fúvóhangszeres már a legkeresettebb stúdiózenészek közé tartozott. A következő évben a testvérek tettek egy kitérőt Billy Cobham együttesébe, majd 1975-ben végre megalapították saját együttesüket.
A Brecker Brothers hétéves fennállása során megjelent lemezeit számtalan Grammy díjra jelölték, zenéjük kiváló kritikákat kapott a pop és a jazz ítészeitől egyaránt.
Miután 1982-ben megszűnt a BB, Randy Jaco Pastorius Word of Mouth nevű big bandjében helyezkedett el, nem sokkal azután, hogy összeházasodott Eliane Elias jazz-zongoristával. Feleségével később saját csapatot hoztak létre, 1986-ban pedig megjelent Randy teljesen önálló, első akusztikus jazz albuma, az In the Idiom, melyen partnerei Al Foster, Ron Carter, Dave Kikoski és Joe Henderson voltak. 1988 után több lemezt vett fel és turnézott zenekarvezetőként, többek között a Jazz Explosion és a Mingus Dynasty tagjaként.
1992-ben a két Brecker testvér ismét egyesült, és elkészítették a háromszoros Grammy-jelölt The Return of the Brecker Brothers című lemezüket, mellyel aztán világszerte sikeres turnéra indultak. 1994-ben, Out of the Loop című felvételükkel végre elnyerték a rég megérdemelt Grammyt, ráadásul duplán, majd az 1996-ban megjelent, brazil-latin elemeket a világzenével, funkkal és jazzel elegyítő Into the Sun című lemezéért 1998-ban Randy a Legjobb Kortárs Jazz Előadás kategóriában megkapta élete első, szólistának járó Grammyét. A következő években a trombitás számos turnén vett részt a Mingus Big Band, a Carnegie Hall Big Band és Billy Cobham partnereként, koncertfelvételeket készített a The Trumpet Summit, a Jazz Times Superband, a Vanguard Orchestra és a Larry Coryell and the 11th House tagjaként.
Randy Brecker 2001-ben adta ki Hangin´ In The City című lemezét, mellyel mintegy megfiatalodva hódította meg magának ismét a funky műfaját. Ugyanezen alapkoncepció jegyében fogant idén megjelent legújabb albuma is, a 34th N Lex. Randy meglehetősen népes zenekarának tagjai között olyan neveket találunk, mint David Sanborn (altszaxofon), Ronnie Cuber (baritonszaxofon), Fred Wesley (harsona), Chris Taylor (gitár) vagy Makeeba Mooncycle (ének) és természetesen az öccsöt, Michael Breckert (tenorszaxofon). Nem meglepetés tehát, hogy a korong elődjénél is nagyobb dobás lett. A hallható szerzemények kiválóan kidolgozott funky-kompozíciók, igen színes és telt hangszerelésüket remek trombita- és szaxofonszólók gazdagítják, a vérforralóan funky-s hangzást pedig ezúttal is dob- és szintetizátor programok elektronizálják és teszik modernné. Az album –számomra legalábbis– leginkább üdítő részletei a sok fúvós között megbúvó gitár és zongora jazzes hangulatot teremtő előtérbe kerülései, és a hangzást helyenként izgalmasan fűszerező énekhang. A túlnyomórészt vegytiszta funk-számok között elvontabb kitérőket tehetünk, például a nyugodtabb, kissé sejtelmes Foregone Conclusion dallamát hallgatva, elmerenghetünk egy-két lassabb, mesélősebb téma, például a The Fisherman taktusain vagy felpöröghetünk a Tokyo Freddie élénk, mainstream jazz-szólóin.
A 34th N Lex oldott, populáris hangvétele felhőtlen szórakozást ígér a könnyű funky kedvelőinek. Miként az ebben a műfajban általában szokásos, a mondanivaló nem nevezhető „mélyenszántónak”, ám a Randy kiváló hangszerelő- és kompozíciós kézségéről árulkodó szerzemények színvonala –a muzsikusok virtuóz hangszeres játékát nem is említve– bőven kárpótolják a hallgatót az elgondolkodtató tartalom hiányáért.

Laczkó Krisztián

2003. 04. 18.