A Silence-n slágergyanús dalt aligha találunk – tekintve, hogy még a nem túl finnyás kereskedelmi rádiók sem figyeltek fel az olasz Pumuklira - a standard hallgatóközönséget pedig vásárláskor nem fogják meghatni a borítóra nyomtatott Shakespeare-t megszégyenítő drámai sorok: „Időnként... mikor a zene véget ér... én ott maradok... hogy tovább hallgassam.” (külön felhívnám a figyelmet a velős mondanivalót tartalmazó tagmondatokat elválasztó pontok, ránk mély érzelmi benyomást gyakorló hatására). Az album lehangoló, mint a cselló mínusz 20 fokban. A számokat követő csend (ami nem egyenlő a művészettől meghatott közönség halk sírdogálásával!) elkerülése érdekében d’Agostino mester a gyengébb részeknél itt-ott rafinált módon Robbie Williams knebworth-i koncertjét idéző ovációt kever be számaiba, ezzel megadva a magától amúgy ki nem alakuló alaphangulatot saját szerzeményeihez, egyúttal rányomva a bélyeget saját önbecsülésére is.

Ha a körülrajongott idénysztároknál (félre ne értessék, az idénysztároknak is meg van a maguk hely a zene kaotikus világában) beszélhetünk korszakokról, akkor nála ezt a mostanit leginkább a „befordulós, meditatív, nemigazántudom hogy mitkezdjekmagammal így télvíz idején” jelzővel lehetne illetni. A butuska dallamok kortárs képviselője ismét bebizonyította, még a mai napig is lehet a mutatóujjunk és egy szintetizátor segítségével monoton harmatos, de eladható zenét szerkeszteni. Azért akad egykét dallamosabb pára is a diszken mint a címadó "Silence" vagy a "Popcorn", őket a kevésbé vájtfülőek is bizonyára preferálni fogják. Aki eddig szerette Gigi-t, annak nem fog csalódást okozni, aki meg eddig sem szerette, nos...

Sajnos az elmúlt nyár sikerei után, Gigi önnön zsenialitásán sem tudta túltenni magát. Azért bízzunk benne, hogy lesznek még Gigi új számaitól hangos fergetegparty-k amelyek, megérdemlik majd az illuminált társaság önfeledt megelégedésének néma dicséretét.

Ferenczi Attila

2004. 02. 02.