A Sliknot 1996-ban jelentette meg első lemezét, amelyet a hivatalos biográfiában Mate, Feed, Kill, Repeat címmel találunk meg, ám a banda az 1999-ben napvilágot látott Slipknot korongot tekinti az igazi kezdetnek. Annak idején az Ozzfest tomboló közönségét sikerült ámulatba ejteni a maszkokkal felszerelt 9 őrültnek, amelyre a fiatal rajongó generáció tökéletesen vevő volt. Természetesen a zenei anyag sem hagyott maga után különösebb kívánni valót: kőkemény zúzás, enyhe dallammal vegyítve, nem beszélve az ütőhangszerek kiemelkedő szerepéről. A 2001-ben megjelent Iowa című lemezen már csak nagyítóval találtunk vokált vagy emészthető gitártémákat, sokkal inkább a dinamikus metál került előtérbe. A második sorlemezen olyan előadók munkáit, hatásait vélhettük felfedezni, mint a Korn, a Slayer vagy a Fear Factory.

A harmadik albumra viszonylag sokat kellet várni, de az idén tavasszal megjelent Vol.3: The Subliminal Verses leginkább a kevésbé zúzós muzsikára gerjedőknek lesz igazi felüdülés. A Slipknot nem akarta továbbra is a féktelen és embertelen metál zenét bömböltetni a hangszórókból, és éppen ezért igen komoly kompromisszumokra kényszerült: ha továbbra is sikeres akar maradni a csapat, elkerülhetetlen az emészthetőbb, mondhatni slágeresebb dalok alkotása, így sokkal több új rajongóhoz eljuthatnak szerzemények. Kérdés, hogy mit szólnak ehhez a már meglévő rajongók.

Rögtön az első dal esetében könnyedén elképzelhető a fanatikusok felhúzott szemöldöke, hogy vajon akkor most a boltban verték át az embert egy tömeg CD-vel vagy valóban a világ egyik legbrutálisabb zenekarát hallgatjuk. A Prelude 3.0 bár szövegét tekintve tökéletesen beleillik az eddig megszokott témákba, de a kiábrándult hangulat mellé nyomasztó géphangok és visszafojtott ének párosul. A Blister Exists már a korai szerzeményekre emlékeztet, hörgés, pörgés, fejrázás. Az Opium Of the World című dal kísértetiesen hasonlít a System Of a Down bármelyik alkotására: hirtelen ritmusváltások, éles vokálok, némi zúzással fűszerezve. A Duality névre keresztelt opusban is számos hirtelen sebességváltást vélhetünk felfedezni, az ugrálósabb részekről már nem is beszélve – ezt a számot egy-két merészebb rádió is műsorára fogja tűzni. A Circle-ben pedig ősbemutató gyanánt megjelenek a vonós hangszerek is, sehol egy torzított gitár, akár egy Red Hot Chili albumra is felfért volna az alkotás, amelynek vége felé sajnos nem állták meg a szerzők egy kis dobszólóval prezentálni a Slipknot egyik hamisítatlan védjegyét.

A Welcome, Vermilion, Pulse Of The Maggots és Before I Forget dalok egytől egyig a jól megszokott Slipknot-ot idézik, nem is igényelnek túlzott kommentárt. A szólókra érdemes fokozott figyelmet fordítani. A Vermilion, Pt. 2 remekül zárja az előbbi dalokat, ugyanis a finálé előtt itt engedhetjük el magunkat utoljára a totálisan elborult végkifejlet előtt.

A The Nameless-ben újra megjelennek a zenekar megújult zenei palettáját képező eszközök: az elvakult gitár-riffeket akusztikus hangzás váltja, a lágy vokált pedig könyörtelen ordítás. Néhol még táncra is pördülhetünk. A Virus Of Life-hoz hasonló dalt már rengeteget hallottunk korábban más zenekarok tolmácsolásában is, ha dühösek vagyunk a világra érdemes a zenekarral együtt tombolni. A záróakkord Danger – Keep Away amolyan repülj velünk, dőlj hátra és dolgozd fel az elmúlt egy óra hatásait. Legalább lélegzethez jutunk.

Aki látta őket a Sporszigeten, vagy hallotta már valamelyik korábbi lemezt az se fog csalódni a Vol.3.-ban. Minden metál-rajongónak fokozottan ajánlom.

Simon Péter

2004. 06. 21.