Íráskor, bevallom kerülöm a nyílt szubjektivitást, de ezúttal bocsátassék meg nekem hogy kivételt teszek, hiszen minden szempontból (legfőképp részemről) botor tett volna valahonnan "fentről", kritikusan beszélni a Metamorpheus-ról. Magam is klasszikus gitáros lévén egyet tehetek - fejet hajtok Steve tudása, mesterien kiművelt zenei érzéke és lenyűgöző intuíciói előtt, hiszen az ezredfordulót követő növekvő megalomániát - mely a kor zenéjére is rátette méretes tenyerét - biztos kézzel félresöpörve - talán hihetetlen, de a művész a fenti mű megkomponálásával valódi klasszikus albumnak adott életet. A nyitánynál, talán már az első harmónia felcsendülésekor tudtam ("The Pool Of Memory And The Pool Of Forgetfullness") felbecsülhetetlen értékű eszmei kincset tartok kezemben, egy megpihent elme lenyűgöző képességeinek manifesztumát.

Orfeusz mítosza Krisztus előttig nyúl vissza, szorosan összefonódva a megváltás hármas narratívájával (halál, feltámadás, újjászületés) akárcsak Jézus története, s sokak szerint a kettő egymástól nehez szétválasztható gyökere volt a kereszténység ez időbeli mítoszai kialakulásának. Az orfizmus iránti érdeklődés csak a XVII. században éledt újra, erre az időszkra datáljuk (nem is meglepő) az opera műfajának születését. Mondhatjuk: hősünk neve a műfaj foganásának pillanatában vált eggyé azzal. Az művekben feldolgozott történet felesége - Euridiké elvesztését követő szerencsétlenséggel végződő alvilági utat, Orfeusz nemes halálát, és temetését követő csodás esményeket meséli el.

A tragédiában rejlős keserűség és Steve Hackett intuícióinak összefonódása már a címben (Metamorpheus) kitűnik, mely töbféleképpen értelmezhető: metamorfózis -átváltozás, Morpheus - az ókori mitológiában az álmok istene. Nem kockáztatom meg a cím magyarázatát - a furcsa szintézist rejtélyéhez a kulcsot a hallható zenei kompozíció rejti.

A már a bevezetőben is említett klasszikus szólamokkal manipuláló zenész maga játszik gitáron (itt megemlíteném a gitár, a klasszikus hangszerek között - a dús felhangoból adódó - legnehezz hangosíthatóság ellenére, tökéletes akusztikával), kifogástalan ívalkotásról, technikai kivitelezésről és hangsúly-érzékről téve tanúbizonyságot. Könnyed, máskor fagyos vagy éppen reneszánsz felhangú, moderniséget sem mellőző harmóniáival teszi katartikussá, átélhetővé albumának hallgatását. Visszatérő menetek, mindig új megvilágításban kerül elő. Mialatt nyugtató, elgondolkodtató és rapszódikus tételek váltják egymást a hallgatót/olvasót minden tétel mellett rövid versek kísérik, egyben engedik átélni a lélekben meztelenre vetkőzött zenész érzelmeit.

Sokak számára Steve Hackett a mai napig ex-Genesis tag. Nem. Számora klasszikus zenész, példakép, múzsa. Bizonyos, hogy ezzel a lemezzel beírja nevét Claude Debussy és John Williams és korunk nagy zeneszerző mellé a halhatatlanok könyvébe.

Ferenczi Attila

2005. 04. 11.