Nem az átütő slágerekre épít a lemez, de úgy is lehetne mondani, hogy nincs rádióbarát dal a lemezen. Rögtön egy 7 perces monológgal indul az album, a Sopronkőhida című tétellel, ami nem megszokott egy zenei albumon. Ezt követően aztán kiegyensúlyozott, lényegében klasszikus, de kellően döngölő hip-hop alapokot hallunk végig. Kicsit az előző lemez folytatásának is tekinthető az album, ha Baráth Gyuszi míves-rímes beszédjeire gondolunk, vagy a filmekből vett (ezúttal Sin City) bejátszásokra. Megint vokálozik Emilio, és a régi lemezekről ismert McDucky is újra feltűnik néhány dalban.

A szövegek a szokáshoz odamondogatós, irónikus, beleszarós stílusúak, politikával, mediafigurák görbetükrével, néha komolyabb hangvételben. Egyik dalban még Niki Belucci is szerepel, pontosabban hangokat ad ki, bizonyos műveletek közepette... :) Nekem személy szerint jobban tetszettek a még cinikusabb és "szemét suttyó" képet mutató Dopeman szövegek, de nem kell aggódni, mert erről a lemezről is fognak vitatkozni az emberek. Na nem a dalok mélyelemzése kapcsán, hanem az utálók és rajongók találkozása miatt, akiket sikeresen összehoznak minden egyes albumnál a Pityinger fiúk.

Gab

2006. 01. 03.