Valljuk be őszintén, 1970 őszén mindenki megkönnyebbült egy kicsit. Feloszlott a The Beatles. A zenekarosdit játszó srácoknak azóta is öndefiníciós problémát okoz, egy olyan csapat puszta történelmi ténye, mely minden művével újrafogalmazta a nagy Pop Kánont.

John Lennon, Geroge Harrison, Ringo Starr és Paul McCartney „legendás gombafejű négyeséből” már csak a két utóbbi van velünk. Ringo inkább a háttériparban mozog, McCartney azonban a mai napig megkerülhetetlen popzenei tényező. Ha a Brit Birodalom Lovagja csak a „Let It Be”-t hagyományozta volna az utókorra (szándékosan nem a „Yesterday”-t említem), a jogdíjakból akkor is játszva fizethetné be Anettkát egy Föld körüli útra. De nem.

McCartney zenei cicomáit a The Beatlesben mindig helyre tette Lennon cinizmusa és néhány hangból építkező, alapvetően az 50-es évek rock n rolljából építkező zenei világa. A feloszlás után McCartney volt ilyen is, olyan is. Néha egészen kivételes dolgokat hozott össze, (Band On The Run, Venus And Mars, London Town), néha azonban minden invenciót nélkülöző értékelhetetlen popgiccset tett le az asztalra (Pipes of Peace, Off The Ground). Aztán az ezredfordulón valami történt McCartney magra talált. Már a 2001-ben kijött Driving Rain is a jobban sikerült ajánlatok közé tartozott, a múlt év végén az EMI gondozásában megjelent Chaos And Creation In The Backyard pedig újra legjobb formájában mutatja az egykori beatlet. A lemez anyagát McCartney szinte teljes egészében egyedül játszotta fel.

A nyitó „Fine Line” erős zongorajátékával, a sulykoló dobjával, a 68-as Fehér Album „Why Don’t We Do It In The Road” –ját juttathatja eszünkbe, kiváló popdal. A „How Kind Of You” lassan építkező pszichedelikus folk, némi disszonáns zongorabetéttel. A „Jenny Wren” egyértelműen McCartney legszebb egyszálgitáros dala a Blackbird óta. Az „At The Mercy” mollos szomorka. Lebegtetett gitárok, vállalható himnikus elszállás. A „Friends To Go” akusztikus gitáros, tipikus McCartney dal, csörgődobbal, éles zongorahangokkal. Az „English Tea” kiváló vonós kamaradarab, leginkább a Revolveren hallható „For No One” világát hozza. A „Too Much Rain” édes szomorú szövegével az album potenciális slágere lehet, csakúgy mint a latinos „Certain Softness” A „Riding To Vanity Fair” xilofonjátéka, sejtelemes, éteri hangjai, tömény pszichedeliája egyértelmű Radiohead hatásokat mutat, nem véletlenül, az album producere, az utóbbi évek paradigmaváltó zenekarának megmondóembere Nigel Godrich volt. Az album végére is jut két kiváló felvétel. A „Promise to You Girl” már –már a Queen „Bohemian Rhapsody” vagy a The Beatles „Because” című felvételeinek vokál hangzását idézi, a táncos, gördülő zongorajátékra épülő darab hirtelen belassul, hogy a bluesos pszichedelikus bridge után, valami csak McCartneyra jellemző módon ismét játékos könnyedséggel érjen véget. A záró „Anyway” igazi jó értelemben vett fülbemászó epikus popdal, ami néhány másodperc csend után valami egészen egyedi instrumentális rockos, elszállt befejezést kap.

A Chaos And Creation In The Backyard-on Paul McCartney végre újra megmutatja, mi tette Őt, a XX. század egyik legizgalmasabb zeneszerzőjévé. Az érzelgősség mentes múltidézés ezúttal szimpatikus, szerethető albumot eredményezett.

Radics Gábor

2006. 01. 26.