Karen O extravagáns, Debbie Harryre (Blondie) és PJ Harveyra egyaránt emlékeztető hangja, kifejezetten gyengének tűnik a lemezen. Az egykori szexi, kékharisnyás attitűd már a múlté. Az egész albumot a fáradtság, a kiüresedés, és az ezzel kapcsolatos útkeresés jellemzi. A szövegek tönkrement kapcsolatokról, fárasztó copy – paste turnékról szólnak. Sok a hiszti, kevés az invenció. A trackek nem szívből jövő hangulatokat, sokkal inkább egy pózőr csapat pimaszságát sugározzák.

Míg a robbanékony, ambiciózus „Fever To Tell” nagyszájúságával, zajos punkkal átitatott garázs-rockkjával tüntetett, addig az új albumon előtérbe kerültek az akusztikus megoldások. A hangszerelési váltás nem sikerült olyan jól, mint a White Stripes „Elephant” – „Get Behind Me Satan” – albumain. Az intimitás elveszett, a dalokban nincs húzás, az egész lemezt a technikás ötlettelenség jellemzi.

A nyitó agyon effektezett „Gold Lion”, valahol a Love and Rockets és a Siouxsie and the Banshees között egyensúlyoz. Az akusztikus hangzást, sulykoló ritmusképletekkel vegyítő „Way Out” még szimpatikus kísérlet, ugyanakkor a „Fancy” közel öt percben elővezetett helyenként pszichedelikus öncélú lötyögése érthetetlen, miért került fel a lemezre. A „Phenomena” akár eszményi rocksláger is lehetne, de a túlzott effektezés agyonvágja az itt – ott reagges lüktetésű, stoner beütésű szerzeményt. Az egyértelmű Blondie hatásokkal operáló „Honeybear” az album legslágeresebb, legjátékosabb felvétele. A „Cheated Hearts” remek, harsány ballada a „Maps” stílusában. A Sonic Youth hangzásvilágát beidéző szintiszőnyegen úsztatott „Dudley” zajos popja rendben van. A „Mysteries” azonban leginkább úgy hangzik, mintha néhány tehénpásztor akarna punkot játszani. Kétségbeejtően komikus. A „The Sweets” hosszúra nyúlt countrys maszatolása után végre kapunk két későn jött meggyőző felvételt. A „Warrior”-t akár Nico is előadhatta volna, az első Velvet Underground lemezen. Megkapó, megélt, az album csúcsa. A legjobb amerikai rock zenekarok munkáit idéző, szemi-akusztikus záró „Turn Into” egy jobb folytatás lehetőségét sejteti.

A „Show Your Bones” dalainak nagy része a kimerítő turnézás közben született. A végeredmény egy fáradt, bizonytalan, fókuszálatlan album lett. Szeretjük a YYY-t megbocsátunk Nekik, de nem lesz könnyű a folytatás.

Radics Gábor

2006. 05. 24.