Az A.F.I. név hallatán a tájékozottabb metalistáknak egyből az emocore stílus ugrik be (az olyan alapvetésekkel, mint a The Days Of The Phoenix, vagy a Total Immortal), aminek igencsak nagy keletje van manapság, főleg a tengerentúlon. Tagadhatatlan tény, hogy ennek az A.F.I. kb. a harmadik album óta kikezdhetetlen bástyája volt, egész mostanáig. Nem tudom, hogy kiadói ösztökélés, vagy szimplán a szélesebb tábor megszerzése volt-e a cél, de meglehetősen bepuhítottak ezen a korongon. Jó, jó nem kell megijedni, nem mentek át Rasmusba, de tény, hogy szigorban még az előző lemezt sem közelítik meg, pedig már az sem volt egy Slayer (cserébe viszont kapunk egy rakat olyan hatást, ami egész jól működik az eddigi stílusukkal, csak még kis érlelésre szorul szerintem). A további szájtépés helyett lássuk a medvéd!

Már rögtön a Prelude 12/21 intro sejteti, hogy itt történt pár dolog az elmúlt években. Az egész téma, a Perfect Circle Counting Bodies Like Sheep To The Rhythm Of The War Drums-jának hangulatát idézi, persze a teljesen borult indusztriális hatások nélkül.

Ezt követi a Kill Caustic, amiben van bőven minden, ami szem-szájnak ingere: emocoreos üvöltözés, tiszta ének, csordavokál, kissé elszállt szöveg. Szóval tradicionális A.F.I. (el is párologtatná az ember minden gyanúját, ha csupa ilyen szám követné...).

A harmadik tétel a Miss Murder névre hallgató klipnóta, amin elég erős Cure hatás érződik és csak a vége felé tartalmaz némi keményebb kiállást, ahol Davey Havok megvillant egy-két agresszívebb, Mansonra hajazó hörrenést, de még ez és az ötletes szöveg sem menti meg a dalt a középszerűségtől.
Az ezt követő két számból, a Summer Shudder-ből és a The Interview-ból talán össze lehetett volna hegeszteni egy jót, de így külön-külön kissé kiábrándítóak. Főleg az előbbi, ami nem tudom miért, de nekem mindig valami Good Charlotte dalocskát idéz föl. Az Interviw már jobb egy fokkal, még tetszik is a kissé Cure-os, Depesh Mode-os megközelítés, de ettől a bandától azt hiszem senki nem ezt várja (ezzel amúgy ők maguk is tisztában lehetnek, hiszen a lemezbemutató túrán igencsak hanyagolják a friss szerzeményeket…).

A Love Like Winter egy kellemes téma, főleg azért mert végre van benne valami tempó, nem csak szaggatott lassúzások. Hallok benne egy kis Europe-ot, U2-t is érzni itt-ott (a Sundy Bloody Sunday ugrik be, leginkább a gitárokról), a szövege pedig elég poétikus és frankó ahhoz, hogy az ember ne kapjon csömört lassan a hatodik szerelmes daltól.

Ezt követi az Affliction, ami simán az album egyik legkirályabb nótája. Régi vonalas emocore zúzda, szintén remek szövegvilággal. Még öt-hat ilyen kellett volna és megbocsátanám a fiúkra rátört kísérletezhetnéket.

A The Missing Frame ismét hozza a Cure (és Killers) feelinget, a Kiss And Control nyitánya a Depesh Mode-ra hajaz, van benne némi üvöltözés is, sőt a refrének egész kellemesek, de valahogy már nem tudom komolyan venni.
Ezt követi az Affliction után a másik kedvencem, a The Killing Lights. Ez érdekes módon szintén kísérletezős darab, végig tiszta énekkel, de mégis működik. Alapvetően egy csúcs bőgő témára épül, hatalmas szöveggel és abszolút pozitívumként az album kis híján egyetlen, igaz nyúlfarknyi gitárszólójával (már ha a Summer-ben a basszus kiállást szólónak tekinthetjük) megfejelve. Ha már mindenképp könnyedebb irányba óhajt fordulni a zenekar, ezt az irányt merném ajánlani.

Ez után viszont végleg seggre ül a lemez. A további két szám (37mm, Endlessly She Said) szerény meglátásom szerint már teljesen fölösleges, főleg, hogy egyik sem mutat semmi izgalmasat. A teljes bealvásra késztető instrumentális levezető dettó…

Még mindig nem nagyon tudok napirendre térni a drasztikus váltás fölött, sőt azt sem nagyon látom merre tart így ez az egész (vagyis inkább nem szeretném látni…). Az biztos, hogy a következő album vízválasztó lesz ilyen szempontból. Ha a brigád továbbra is marad a rádiós vonalon, nyilván rengeteg ősrajongót fognak elveszíteni (ha az előző anyaggal még nem sikerült), ami nem tudom megéri-e azt a párszáz, esetleg párezer újat, akiket így nyerhetnek. De ez még a jövő zenéje, addig is itt van nekünk a Decemberunderground a maga felemás ízeivel (aminek a nyári megjelenés sem kedvez túlzottan, mint a depisebb muzsikáknak általában). Végső soron érdemes belekóstolni, ki tudja melyik nóta fogja meg az embert.

Ferenczi Attila

2006. 07. 31.