A borító kellően durvára sikerült ahhoz, hogy ismét kapjon egy semlegesítő takarólapot, ahogy ez az előző sorlemez (God Hates Us All) esetében is sikerült. Majdnem 5 év telt el azóta, és mára újból klasszikus felállásban dolgoztak együtt stúdióban is a srácok.

A Slayer-ről sosem tudták eldönteni, hogy melyik "oldalon" állnak, hiszen vannak a sátánizmus felé hajló, de ezzel ellentétes vallási témájú szövegeik is. A militarista hajlam az biztosra vehető. A szövegek terén tehát elég kiszámítható témák köré, de kiszámíthatatlanul építkeznek.

A zene és hangzás maga a nagybetűs Slayer klasszikus. Gyorsulások, tovább gyorsulások, lassulások, disszonáns gitárszólók, mindez penge élesen. Tulajdonképpen semmi új, de pont ezt várta az ember, és azért megnyugvással tölt el, hogy ismét megkaptuk rendesen! Dave Lombardo felismerhető tekeréseiben van egy fajta puha lazaság, amit lehet, hogy őrültség ilyen vad témák mellett szóba hozni, de aki ismerte a Paul Bostaph-os korszakot, az érzi miről is van szó. Mindkét dobos másért jó. Bostaph-fal is hatalmasat szólt a banda, de a Slayer jelenség meghatározó alapjai mégiscsak Lombardo nevéhez fűződnek.

10 tétel 38 percben. A Slayer megint hozta formáját, és egy rendkívól egységes, a névhez méltó lemezt készített, aminek az energiáját, dühét sok huszonévvel fiatalabb banda is megirigyelhetné. A Slayer örök és elpusztíthatatlan!

Gab

2006. 08. 25.