Volt nekem ( sőt most is van) egy Midnight Oil koncertalbumom, mely a Scream In Blue Címre hallgatott. Na azzal jól bevásároltam… Nem volt ugyan drága, de egyáltalán nem tetszett. Szinte már punkosan nyers formában tartalmazott koncertfelvételeket 1982-től 1990-ig.

A The Real Thing annyiban hasonlít ahhoz, hogy megint csak egy koncert válogatás, mely főleg két helyszínre épül, egy 1994-es sydney-i színházbeli koncertre és az 1993-as MTV Unplugged fellépésükre. Így aztán nem csoda, hogy a fent említett album nyersességéhez nincs köze, ugyanis akusztikus. Ez az érem másik oldala. ( A két koncertlemez között egyébként egy számnyi átfedés sincs, úgyhogy van munició rendesen.) Ami tovább bonyolítja a The Real Thing-et, hogy négy új dal is szerepel az anyagon, hogy ne csak hat-hét éves felvételeket hallgassunk. Ezek azonban nem koncerten készültek, de akusztikusak. Az első három és az utolsó nóta vadi új szerzemény. Nem okoznak azonban akkora megrázkódtatást – legalábbis így akusztikusan – mint a legutóbbi stúdiólemez, a Redneck Wonderland dalai. Az azonban, hogy kihúzzák a gitárt az erősítőből semmit sem csökkenti dalaik harcosságát, Peter Garret énekesét semmiféleképpen.

Nagyon jól áll nekik az albumokon alig használt orgona és harmónium. Egész más hangulatot kölcsönöz egyed daloknak, ami az unplugged lemezek célját tekintve legalábbis előny. Az igazán nagy korszakukból felcsendülő nótákat ( Diesel And Dust és Blue Sky Minde albumok) hallhatóan nagy üdvrivalgást váltanak ki a jelenlévőkből. Így az album csúcspontja az In The Valley és a Blue Sky Mine egymásutánisága. ( Itt van azért a Warakurna és a The Dead Heart is!) Ezúttal is megkapja mindenki a magáét, az ausztrál kormánytól, az amerikai különítményekig. ( US Forces). Nem csodálkoznék, ha Sydney Olimpia ide vagy oda, a Midnight Oil nem szerepelne a záró könnyűzenei gálán, ahová szinte minden valamire való aussie csapatot és énekest meghívtak. Kinek hiányzik a botrány egy ilyen ünnepélyes alkalomkor?

Jónap Tamás

2000. 10. 19.