Ha jobban szemügyre vesszük a két koncertet, akkor észrevehetjük, hogy a tizenegy tételből öt ( Into The Fire, Alone Again, It’s Not Love, Tooth And Nail,In My Dreams) megtalálható az előbb említett – még George Lynch-csel készített – anyagon is. Tehát a kétkedőknek van némi igazságuk, mert érdemes lett volna inkább a többi Dokken sláger közül szemezgetni – akadnak szép számmal - , mert akkor akár egy többrészes koncert következő fejezeteként is felfoghatnánk a ’Live From The Sun’-t. Sajnos erről szó sincs… Az viszont a négy zenész becsületére válik, hogy nem kozmetikázták a felvételeket, olyannyira, , hogy benne hagyták (a) „The Hunter”-ben a második refrén utáni részt is, amikor egy pillanatra négyen öt felé vannak. Félreértés ne essék, ezt nem hibaként emlegettem fel, hanem pont ettől (is) szimpatikusak. Reb Beach az adott zenei világ adta kereteken belül saját stílusában gitározik- nem is akárhogyan! -, és ezzel együtt végig az egész albumon hibátlan a „ Dokkenérzés” .

A felvétel „ nyersességével” sikerült hűen megőrizni és átnyújtani számunkra a koncert hangulatát, ami abszolút pozitívum! A fentebb említett dalok mellett legutóbbi albumukról két tételt játszanak, a címadót ( mindjárt nyitásként ez csendül fel ) és „Maddest Hatter”-t, emellett még a „Too High To Fly” ( amely Dyfunctional-ön még „ Too High” címmel jelent meg) képviseli a ’90-es évek Dokkenjét, a többi mind „ nyolcvanakárhányas” keltezésű. Ebből is látható, tisztában vannak azzal, hogy egy évtizeddel korábban voltak a csúcson…

Jónap Tamás

2000. 09. 19.