Az album sokkal jobb, mint az előző Set The Reeling, de nem olyan jó, mint a New York, vagy a Magic And Loss volt. Kettő dologért lehet majd szeretni ezt a lemezt. Egyik az a nem mindennapian nyers gitársound, amivel Lou Reed régóta kísérletezik már, és lassan a legendás cinizmusa mellett a másik legfőbb ismertetőjévé válik. A másik dolog pedig a szövegei, a már említett vadabb szeglete a világnak, aminek hisszük vagy nem, de még mindig ő a legpokolibb révésze. Az új anyag nyitóoldala rögtön egy kattant barátnőről szól, aztán a maga éneklő-beszélő módján elmond egy történetet, aminek főszereplője az öngyilkosság, majd egy másikat a veszekedésről és egyet egy olyan fordított Amerikáról, ahol a fehér rabszolgáknak nagyobb farkuk van, mint a fekete gazdáiknak.

Legtöbb szövege persze továbbra is elég nehezen érthető, mivel még mindig előszeretettel beszél képekben, amiket zaklatott monológokkal és színlelet párbeszédekkel egészít ki. Külön illene foglalkozni a Like A Possum című tételével, amit ha kimásolnánk egy maxi CD-re, akkor az a rocktörténet legnyomasztóbb18 perce lenne. Így a többi dal között megbújva csak egy olyan keserű pirula, ami erőszakból, olcsó szexből, kábszerekből, meg hasonló kurva „kellemes” dolgokból van összegyúrva, plusz a már említett metsző és fájdalmas gitár...
Egyetlen egy bajom van csupán ezzel a lemezzel. Az, hogy Lou Reed egyre többet ismétli önmagát, és itt nem csak a szövegeiről van szó... Három kitűnő zenész, Fernando Saunders basszusgitáros, Mike Rathke gitáros és Tony Smith dobos kísérik évek óta, akik közül különösen Fernando Saunders tűri már egyre kevésbé, hogy mindig csak az árnyékba álljon.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy Laurie Anderson két dalban is vendégeskedik, felvetődik a kérdés, vajon nem kéne az öregnek egy kis teret engednie az embereinek is? De ez a történet csak róla szól. Orrvérzésig, vagy még tovább...

Jónap Tamás

2000. 08. 19.