Korai lenne azt feltételezni, hogy Marilyn megszelídült, erről egyelőre szó sincs. Az új album ugyanolyan kemény és hideg, mint az eddigiek, ugyanakkor egy kicsit világosabb és könnyedebb is, mint a botrányhős előző munkái. Ez elsősorban éppen Manson hangján és stílusán érződik, amely vitathatatlanul megsínylette az énekes magánéleti válságát. A poén viszont az, hogy ez a lelkiállapot nagyon jót tett az Eat Me, Drink Me-nek.

Az új Manson album ugyanis teljesen korrekt. Maradéktalanul élvezni fogja minden kőkeményen beborult, halálfekete hajú-körmű rajongó, ugyanakkor azok számára is érdekes és élvezetes kirándulás a lemez, akik életükben most hallgatnak először Marylin Mansont.

Zseniális húzás volt legelőre pakolni az If I Was Your Vampire-t, ez ugyanis a korong egyik legjobban eltalált dala. Marilyn hangja a régi, a hangszerelés pedig egyszerűen profi. A lemez ezután érezhetően beindul, ugyanakkor az Eat Me, Drink Me korántsem evez olyan brutális vizekre, mint az előző albumok. Manson ugyanis jól hallhatóan végig arra törekedett, hogy visszavegyen a zene elsöprő dinamikájából, és helyette inkább elkezdjen énekelni. Remek példa erre a Just A Car Crash Away és az Evidence.

Hősünk természetesen nem fordult ki önmagából, majdnem az összes dalban foglalkozik a halállal, a hittel és persze Istennel is (innen az Eat Me, Drink Me albumcím is). Nagyon érdekes a legutolsó track, a Heart-Shaped Glasses: ez vagy Manson paródiája saját magáról, vagy pedig már nagyon ki volt készülve, amikor megírta. A mai trendnek megfelelő dance-köntösbe bújtatta ugyanis az album záródalát, amely olyannyira jól sikerült, hogy a hangzása nekem személy szerint a trancemágus Ferry Corsten világát juttatta eszembe.

Marilyn Manson furcsa formában van. Hallatszik, hogy fáradt és kiábrándult volt, amikor az új albumot készítette, de viharos magánélete ezúttal nagyon jót tett az Eat Me, Drink Me hangzásának.

Juhász Gergely

2007. 07. 03.